Elromlott a laptopom, az információhiányban egy ismerős főbérlőjének könyvei közt turkáltam, és ezt találtam – annak bizonyítékát, hogy globális felmelegedés ide, ózonlyuk oda, azért mégis jó dolog a huszonegyedik században élni. A könyvet (Erdős Renée: Brüsszeli csipke) nő írta, valószínűleg nőknek (azonosulós mese női főszereplővel, lelki finomságokkal („Huncut egy tudomány ez a Freudéké”), és néhol szenvedélyes ölelésekkel („kiéhezett ajkak csókja”), és élvezetből olvasták, feltehetően kábé azokat a dolgokat tekintve normálisnak, mint a szereplők.

Utánaolvastam, és szó sincs paródiáról, az írónő, miután katolizált,  őszintén küzdött a fiatalkori szókimondásának nyomaival.

A főszereplő nagypolgári házaspár, a férj bankigazgató, és vagy százszor említik, hogy milyen áldott jó ember. Ő ötvenes, a felesége negyven. A férj bécsi üzleti útjáról hazahozott pizsamája zsebében üres óvszeresdobozt (már amennyire a körülírásból ki lehet venni) talál Adrienne, ami a megcsalás jele, és gondolkozni kezd.

„Számolni kezdte az éveket, amióta köztük a házasélet intimitásai egyre ritkábbak lettek. Eddig soha nem tűnt fel előtte a dolog, mert hiszen ő volt az, aki testileg már sokkal előbb közömbössé vált a férje iránt, mint az iránta.

Először csak arról a bizonyos hangulatról volt szó.

- Ma nincs hangulatom - szokta mondani neki, amire az rendszerint ilyesformát mondott:

- Kell is ehhez a maga hangulata! A fő, hogy az én hangulatom jó legyen.

Aztán ez a hangulat-kérdés egyre gyakoribb lett köztük.

Ha a férje egypár napos influenza után meggyógyult, ha egy nagyobb üzletet kötött a bank részére, ha tervei voltak, amik szellemét izgatták, ez mind jó ok volt arra, hogy a feleségével enyelegni akarjon. És Adriennet ez egyre jobban idegesítette.

Úgy tekintette magát, mintha csak azért volna ott a férje mellett az ágyban, hogy mint idegcsillapító szolgáljon neki. Vagy ha hivatalosak voltak valahova és a szokottnál is bővebben vacsorázott és pár pohár borral többet ivott a kelletnél.

Vérmes természete kívánta az asszonyt és csak úgy, mintegy megszokásból, minden különösebb hangulatkeltés nélkül.

- Öt perc az egész – szokta mondani neki, ha történetesen már késő volt és másnap reggel fontos dolgai voltak – és már alszom is.

És mert valóban így volt, hogy öt perc mulva már aludt, az asszony lefojtotta magában ellenkezését, összeszorította a száját, lehúnyta a szemét és megadta magát az unalomig ismert tempónak; tűrve, hogy átviharozzon felette az egész nem poétikus dolog s utána kirohanhasson a fürdőszobába. Mire onnan visszaért, a férjét már rendszerint a másik oldalára fordulva találta, komoly előkészületben az alvásra.

Néha egyetlen csók, egy hízelgő szó egy símogatás nélkül történt meg köztük minden s utána az asszony kétségbeesett nyugalommal, mozdulatlanul feküdt még órákig az ágyban. Nem volt álmos, undort és fáradtságot érzett, néha egy kicsit sírt is.

De ha aztán mégis elaludt és reggelre kissé kipihente magát, az egész ügyet elfelejtette és megint kedves volt az urához.

De megtörtént az is, hogy szelíden, szégyenkezve, figyelmeztette őt ezekre az egyoldalú, nem formás és hirtelen szerelmi kitöréseire, amire az ura nagyokat hahotázott.

- Hát mi a szösz, talán egy hosszú kérvény nyújtsak be előbb?

Vagy pedig azt mondta:

- Örüljön neki, hogy ilyen jó paraszti ura van, akinek elég, ha magát maga mellett tudja! Baj van már ott, ahol hosszú előkészületek kellenek!

Nem vitatkozott vele, csak azt kívánta, hogy őt minél ritkábban érje ez a kitüntetés

(…)

A férje nem sokat törődött azzal, hogy ő ezekből a szerelmi idillekből teljesen örömtelenül kerül ki. Ha mégis szóvá tette, mindössze annyit mondott:

- Hát ez már így van! Ez a természet rendje

[Adrienne] maga is elhitte, hogy ez a természet rendje, mely az asszonyt tökéletlenül alkotta meg az öröm befogadására s ha elvégeztette vele kötelességét a faja iránt [mármint szült két gyereket], akkor egyszerűen félreállítja, mint egy elhasznált eszközt.

Nem lázadt fel e gondolat ellen és elfelejtette önmagát a gyermekei mellett. Hiszen annyira szerette őket és mindenek ellenére az urát is, aki szép ember volt, kedves és jó és elhalmozta őt figyelmességekkel. ”

Beszélgetés a háziorvossal, aki egy drága jó doktorbácsi:

„- Nos és hogy állunk azzal a házasélettel? Remélem Pista jól viseli magát magával szemben?

- Hogyne! Hogyne! – felelte gyorsan és elpirult.

- Csak nem pirulgasson itt én előttem. Igaz, hogy sohase volt még köztünk ilyesmiről szó. De maga még nem is volt eddig negyvenéves. Beszéljen csak nyíltan! Őszinte adatokat kérek!

(…)

- Pista nagyon kedves.

- (…)

Azt szeretném tudni, hányszor kedves, hogyan kedves, mikor kedves?

Nem lehetett kitérni ennek a kedves zsarnoknak a kérdései elől. Az asszonynak felelnie kellett.

- Ajjaj! – mondta az orvos, és megvakargatta a füle tövét – és ezt maga kedvességnek nevezi? Az én feleségem megköszönné, ha ilyen kedves volnék hozzá!

Az asszony elnevette magát. A doktor fesztelenül beszélt tovább.

- Hát ez az! Ha a férfiak fejükbe veszik, hogy mindenáron milliomosokká kell lenniök, akkor megfeledkeznek legelemibb kötelességükről. És mióta tart ez a ritka kedvessége az urának?”

Az orvos azt tanácsolja Adrienne-nek, utazzon el két hónapra, a ritkaság ellen. Egyéb problémát nem sikerült diagnosztizálni.

„Aztán jöjjön vissza és meglátja, milyen mézeshetek várnak magára!

- Ugyan! - mondta az asszony és rándított egyet a fején.

- Csak ne affektáljon, csak ezt ne! Ki nem állhatom, ha az asszonyok ezen a ponton nem őszinték. S ez magához igazán nem illik!

-Nem kívánom ezeket a mézesheteket – mondta az asszony – ha ezt ígéri nekem, akkor inkább el sem utazom!

- Mi a csuda! Csak nem azt akarja mondani ezzel, hogy nem szereti az urát?

-Dehogy akarom azt mondani. De nekem az ő szerelmi kitöréseiből ennyi is elég. Sok is.

(…)

- Vagy úgy! – mondta az orvos és elgondolkozott egy kissé. – Eszerint maga az, aki a távolságot és hidegséget teremti kettőjük között.”

Végül megbocsájt a férjnek, el sem árulja neki, hogy lebukott,  mert ő csak „természetes poligám ösztönének engedelmeskedik”.

A regény tézise az, hogy egy szerelmespár esetében a nő összes női rokona beleesik a férfiba és viszont (igen, az anyós is, de elfojtja, ebből ered a híres anyós-vej feszültség) - ami mint ritka, finom lelki megfigyelés van eladva (vér szava és misztikum), és nem, mint „de megbasznám a húgát is”-szindróma. Ennek illusztrációjaképp Adrienne összejön egy Miklóssal, hatalmas dilemmák után megadja magát a szenvedélynek (kiderül, mégsem frigid), majd Miklós derült égből megkéri és feleségül is kapja a tizennyolcéves lányát, akivel a háta mögött jött össze.

Miklós beszél:

„Miért van ez: nem tudom. Talán valami tudatalatti kapcsolódás ez és magáért az életért van, amely nem akarja, hogy elpazaroltassék! Titok – és én meghajlok előtte. (…)

Hát nem képes arra, hogy úgy lássa a dolgot, ahogy én látom, a férfi? Maga, mint asszony, nem képes a legnagyobb misztérium megértésére? Arra, hogy ami köztünk, hármunk között történt, tulajdonképpen egy lelki megváltás!

A szerelmünk átalakulása a bűnből a tisztasággá. Hogy minden úgy marad, amint volt! A szerelem megmarad, csak a lényege változik meg! Hogy én magát, Ariban, jobban, tökéletesebben fogom szeretni, mint eddig szerethettem?

Hogy tulajdonképpen csak magát szeretem benne? Adriennet, a leányt, akinek én vagyok az első és egyetlen férfi [neki persze sok viszonya volt előtte]! Hogy öröme legyen ebben az ajándékban, amit nekem ad, amikor Arit nekem adja?

Hát nem ért meg engem?

(…)

- Mindent megértek, Miklós. És úgy lesz, ahogy maga kívánja! Ari engem boldognak fog látni! Mit mondjak még többet?”

Mit?

A könyvben található még sok kedves gondolat például az anyaságról, de nem akartam túl hosszúra nyújtani a cikket.