Nők és pozíciófétis: gimme a break
Nem értek a feminizmus elméletéhez, csak két-három alapkönyvet olvastam, azokat is helyenként átlósan. A mindennapi feminizmushoz sem igazán, bár azzal óhatatlanul, gyakran találkozom, és könnyebben magamévá teszem a „konkrét problémára konkrét megoldást kérünk”– típusú hozzáállást. A radikális feminizmus mint ideológia pont olyan távol áll tőlem, mint a szélsőjobb, az anarchia vagy bármilyen szélsőség, egyáltalán bármilyen ideológia. Ha a feminizmus a női egyenjogúságról szól, feminista vagyok, de ha a női felsőbbrendűségről és a férfinem demonizálásáról, akkor gimme a break.
De nem irányzatokról akarok itt vitatkozni, hanem egy olyan témáról, amellyel elismert és wannabe feministák egyaránt foglalkoznak. Nem tudom, hányan írták le összesen azt, hogy a nőnek felül a legjobb, ha ő irányít, de pont elégszer láttam ahhoz, hogy felbosszantson. A nő ne legyen passzív, legyen aktív kezdeményező, vegye kézbe az irányítást, hiszen ha ő diktálja a ritmust, akkor biztosan jó lesz neki.
Ha valaki a fentieket önmagáról mondja, készséggel elhiszem neki. Hiszen ő tudja. A baj ott kezdődik, amikor nekem akarják elmagyarázni, hogy nekem így lesz a legjobb. Hát kösz, nem.
