Van valami megnyugtató az állatiban. Valami bensőséges, valami meleg. Nem feltétlenül az ösztönök, a kémiák, a karmolások, a harapások ellilult nyomai, de az erő, a perpetuum mobile, ami minket embereket (agyilag, lelkileg és fizikailag is) életben tart. Ritkán mutatja meg magát ez az általam eleminek, az egzisztenciánk alap-tartozékának tartott erő. Ez az, ami leginkább össze tud kötni minket a túlságosan fontossá nevelt, monotonizált külsőségek alatt. Ez az, ami felemel, kitölt és megismertet, valakin keresztül, ismét, folyton új perspektívába helyezett és így új értelmet (értelmeket) nyert, ám alapjában alig megváltozott önmagunkkal. Ezt fejezi ki a fenti. A lenti változatban ott a szöveg is.Véleményeket kérnék, ha módodban áll.