Valamikor a 20. század elején a sci-fi írók kifogytak a szörnyetegekből. Megvakarták hát a fejüket: mi maradt még, amitől az olvasó hátán jólesően futkos majd a hideg? Hát persze, a nők világuralma!

Az ember azt gondolná, a hetvenes évekre már megfordult a világ: lejárt Woodstock, feltalálták a fogamzásgátlót, a miniszoknya sem számított annyira egetverő botránynak. Egy füstös kis irodában azonban ott szöszmötölt Parley J. Cooper, romantikus-, horror- és sci-fi műfajú ponyvaregények szerzője, és teljes gőzzel írta The Feminists (A feministák) című művét.

A kötet 1971-ben jelent meg – nem tudni, a maga idejében mekkora sikere volt, mostanában viszont eléggé sok helyen felbukkan. Azonban senki nem a kimagasló karakterformálást vagy történetvezetést méltatja e könyv esetében, hanem az ötletet, amelytől (az egyik kommentelő megfogalmazásával élve)

nem tudja az ember, hogy hányjon vagy nevessen.

Cooper szerint 1992-ben vagyunk. A világot a nők uralják, a férfiak elnyomásban élő, csak a szaporodás célját szolgáló lények – ám a nők ettől az utolsó szerepüktől is meg akarják fosztani őket. A férfi-nő szex csak engedéllyel lehetséges, még akkor is, ha mindkét fél beleegyezik.

Naná, hogy valaki éppen ebbe a rendszabályba botlik bele. Keith Montalvót üldözésbe veszik a hatóságok, ő pedig a föld alá menekül, ahol rábukkan az ellenállók mozgalmára, akik vegyesen nők és férfiak, és a nemek egyenlőségéért harcolnak.

Beleszeret Angelába, az egyik ellenálló hölgybe, de gondolom, erre mindenki magától is rájött volna. Némi csihipuhi után Montalvót elfogják, megkínozzák és halálra ítélik, ám az utolsó pillanatban kiderül: ő New York polgármesterének fia, és az anyuka feláldozza magát érte. Ha Cooper zseniális író lenne, ez a könyv

szatíra volna a hetvenes évek férfiak uralta Amerikájáról.

Ám a regény kritikusai egyértelműen elutasítják ezt a feltevést, már csak az alábbi részlet olvastán is:

…kételkedett abban, hogy bármelyik nő, akár egy feminista katona is merné követni a szennyvízcsatornákba. A nők örökletes félelme a patkányoktól még Angela esetében is nyilvánvaló volt, akit pedig bátrabbnak látott a többieknél.

Nem, Cooper komolyan gondolja. És a maga idejében nem volt egyedül, a 19. század végétől egészen a 20. század végéig számos hasonló témájú ponyva született, olyan címekkel, mint Világ férfiak nélkül (Charles Eric Maine, 1958, sőt, egy második kiadást is megért), A nők regimentje (Thomas Berger, 1973), A piros királynő: A nemek közötti háború regénye (Dirk Draulans, 1997).

Az ilyen regények gyakori témája az amazontörzsek: kegyetlen és erőszakos, férfiakat elrabló vagy szolgaságban tartó közösségek. A történetek gyakran rasszista beütéseűek, primitív törzsekről beszélnek, akiket a fehér férfiaknak kell helyrevágniuk.

A világuralomra törő nők ugyanakkor fehér, művelt asszonyok, mindenféle humorérzék nélkül, akiket a férfiak és a “normális” nők vezette forradalmárok győznek le.

A huszadik század közepétől az amazon-törzsek egyre kevésbé primitívek, a róluk szóló regények egyre kevésbé rasszisták, sőt, beszivárog a köztudatba a kivételt képező, hősies nő fogalma is. Az antifeminista sci-fiben megjelenik a szocializmus, mint a másik rossz a hatalomra vágyó nők mellett,

a világot viszont továbbra is fehér férfiak mentik meg.

A Világ férfiak nélkül főhőse a hímnemű Alph, akit egy olyan világban kreálnak, amelyet kizárólag nők népesítenek be. A leszbikus szex a szerző szerint alacsonyabbrendű és cseppet sem kielégítő, ezért jár sikerrel Alph forradalma, akinek célja újra benépesíteni a világot férfiakkal.

A hetvenes években a csupán nőkből álló társadalmak szexuális kudarca vált az antifeminista regények egyik fő témájává. A vége pedig minden esetben vagy a nőuralta társadalom teljes összeomlása lett, vagy pedig az egyik nő megszökött egy férfival.

A nyolcvanas évekre eltűnt a hígítatlan nőgyűlölet a sci-fiből, ám a feministákból csúfot űző regények továbbra is születtek. Jó néhány hímnemű szerzőnek meggyűlt a baja a kerek női karakterek megformálásával, akik többek, mint a férfiak ellenségei vagy játékszerei.

És újra megjelent az erős, ravasz amazon, aki ugyan inkább tűnt fétis-, mint életszerűnek, de mégiscsak jobb volt a harmatgyenge, egyoldalú, vagy egyszerűen csak másodlagos női karaktereknél.