Madám, azaz bordélyház-tulajdonos a 19. századi Kolozsváron csak harminc éven felüli, büntetlen előéletű nő lehetett. A kolozsvári kupik rövid története.

Kolozsvár első bordélyházáról 1778-ban esik említés - bár a szó maga a 15. század elejétől ismert, a kereszténység elterjedése, szigorú előírásai nem tették lehetővé ilyen intézmény létrehozását. Persze az ősi mesterséget így is jó néhányan művelték, de sokkal nagyobb titokban.

A 18. századi bordélyházat a mai Rhédei-ház Jókai utcai szárnyának elődjében alapította Rhédei Mihályné, férje, gróf Rhédei Mihály beleegyezésével. Rettegi György korabeli beszámolója szerint bizonyos összeg ellenében éjszakánként itt gyűlhettek egybe “a latrok és kurvák”.

Az összeállítás Asztalos Lajos Kolozsvár közelről című, a Szabadság napilapban folytatásokban megjelent írása alapján készült. A teljes szöveg itt olvasható: 1. rész 2. rész 3. rész 4. rész 5. rész 6. rész

Kolozsvárt sem volt bordélyház, de az előzmények után egy efféle létrehozására a XVIII. század utolsó negyedében, a mai tett kísérletről Rettegi György tudósít. “Nagy palota lévén, kétfelől rejtekhelyek voltanak, az hol egy ágy s egy asztalka elfért, elől pedig be voltak vonva supelláttal, az hova, ha ki bément valami olyan személlyel, amit akart,

azt cselekedte, mert más embernek oda nem volt szabad menni” -

írja Rettegi. (A supellát leplet, függönyt, kárpitot jelentett.) A nyilvánosház azonban nem volt hosszú életű: január 16-ára virradó éjszakán, amikor éppen zenészeket hívtak, nagy mulatságot szerveztek a bordélyházban, az épület összedőlt. Egy strázsamester így kommentálta a kárt: “Leomlott, leomlott ama nagy Babilon, amely vala latroknak és kurváknak barlangja. A szegény Rhédei Mihályné egyebet nem tudott reá mondani, hanem: Mi károd benne eb ágyában született.”

Hatósági engedéllyel működő nyilvánosházat azután sem hoztak létre, ám a városi tanács feljegyzéseiben újra meg újra felbukkantak az erkölcstelen mesterséget űző személyek, elsősorban az általuk terjesztett nemi betegségek: főként a vérbaj, korabeli nevén buja- vagy szerelem nyavalya, bujasenyv miatt.

Bordélyházról legközelebb 1845-ben történik említés. Pontosabban, a felszámolásukkal próbálkozó rendőrség sikertelen akcióit említik a feljegyzések. A prostituáltakat - akiket akkoriban kéjhölgyeknek neveztek - három osztályba sorolták: kolozsváriak, idegenek, akik saját lakásukon űzik mesterségüket, illetve azok, akik “feredőházaknál, kocsmárosoknál s keritőnőknél, cselédszerzőknél, mosónőknél s más ezekhez hasonlóknál vonják meg magukat”.

Az első két kategória fölött a hatóságok szemet hunytak - a kolozsváriakat értelemszerűen nem lehetett a városból kiűzni, a “privát” szállással rendelkező kéjhölgyek pedig úgy tűnik,

mégiscsak tisztességesebb osztályt képviseltek.

“Akiknek privát szálásuk van s akiket – azt kivéve hogy azok is kéjhölgyek – nem lehet olyan alacsony személyeknek tartani, mint az itt feles számmal levö, megbotránkozásig gyalázatos kereskedést folytató s mit valóban kiüzni való szemtelen fejérnépeket, s azért sem, mert ilyen elsö osztályba tartozó kéjhölgyeket, ha egészségesek, s kereskedésüket cégéresen nem üzik, minden jól szervezett városban, ha nincs nyilvánosan megengedve, de elnézni szükséges” - áll a városi tanács feljegyzéseiben.

Az 1848-as szabadságharc leverése, de főleg az 1867-es kiegyezés után a polgárosodás a szigorúan ellenőrzött közösségek felbomlását hozta. A kéjhölgyek ügyét a helyi hatóságok rendeletei szabályozták, Kolozsváron 1874-ben (az első ilyen jellegű rendelet Pesten 1867-ben született).

Ezzel engedélyezték a kuplerájokat, és egyúttal lehetőség nyílt az iparággá vált prostitúció ellenőrzésére is. A nyilvánosház üzleti vállalkozásnak számított, tulajdonosának adót kellett fizetnie. Az illető

tulajdonos kilétét is szabályozta a rendelet:

harminc év fölötti, büntetlen előéletű nőnek kellett lennie. A városi tanács arra is ügyelt, hogy a nyilvánosházak elosztása a város területén arányos legyen, illetve csakis mellékutcákban, templomtól, iskolától, bentlakástól legalább kétszáz méterre működhettek. Ha utólag létesült ilyen intézmény a bordélyház közelében, utóbbit be kellett zárni, és a nyilvánosház száz méteres körzetében nem működhetett vendéglő vagy kocsma sem.

A rendszeres orvosi vizsgálatra szintén kötelezték a bordélyházak működtetőit, akik az örömlányok esetleges kórházi kezelésének költségeit is állták. Sőt, a tulajdonosnak kötelessége volt minden nap (az orvosi vizsgálat napját leszámítva) megvizsgálni a neki dolgozó prostituáltakat. A bordélyházakban tilos volt a szeszes italok fogyasztása, a zene melletti tánc, a szerencsejáték.

Az örömlányok jogait egyre több előírás védte. Kezdetben a tulajdonos zárható ládát vagy szekrényt volt köteles biztosítani a lányok számára, amelyben holmijukat tarthatták, illetve köteles volt őket ellátni fürdőkáddal (ötnél több alkalmazott esetén fürdőszobával), és minden mosó- és fertőtlenítő szerrel, amit az orvos előírt.

Később született például a levéltitkot érintő rendelet: a kéjhölgyek leveleit a bordélyház tulajdonosa sem bonthatta fel. A kéjhölgy felületesen

megvizsgálhatta a leendő klienst,

és ha betegségre gyanakodott, nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége volt kirakni az illetőt.

A kéjhölgy naponta legtöbb nyolc koronát fizetett a tulajdonosnak - összehasonlításképpen, egy koronából egy négykilós kenyérre futotta. A bordélyház tulajdonosának jogában állt felügyelni, hogy a kéjnők ne közösüljenek testi erejüket meghaladó mértékben, vagy egészségüket veszélyeztető módon.

Ügyelnie kellett arra is, hogy havi vérzésük idején semmiképp ne fogadjanak vendéget. Ugyanakkor tilos volt a prostituáltat arra kényszeríteni, hogy akarata ellenére közösüljön, emberségesen kellett bánni vele, és joga volt napi két óra, nappali szabad sétához is, olyan időpontban, amikor a kuplerájban éppen nem volt forgalom.

A bárca (engedély) nélküli prostituáltak büntetése a városból való kitoloncolás volt, helyi származású nő esetén a szigorú rendőri felügyelet. Engedélyért a 17. évüket betöltött lányok folyamodhattak, akik orvosi vizsgálat után díjtalanul kapták meg a

fényképpel is ellátott türelmi bárcát.

A 20. század eleji Kolozsvár vezetősége beleütötte az orrát a kéjhölgyek és klienseik hálószobán belüli tevékenységébe is. A prostituált egyszerre több férfival nem lehetett együtt, ugyanígy a kliensnek sem járt egyszerre több kéjhölgy. Emellett tilos volt az olyan berendezés, amellyel az ilyen alkalomra használt szobába be lehetett tekinteni.

Megmaradtak a magánlakásukon dolgozó kéjhölgyek, illetve a rájuk vonatkozó rendeletek is. Tilos volt a lakást feltűnően kivilágítani, az ajtón a kéjnő foglalkozását feltüntetni, az ablakokat állandóan lefüggönyözve kellett tartani. A bordélyházhoz hasonlóan az ilyen lakásban is tilos volt szeszes italt fogyasztani, mulatni, szerencsejátékot űzni.

A futó bárcás kéjnők 1906-ra annyian voltak, hogy a rendőrség engedélyezte a szállodákat, házakat, amelyekben klienseiket fogadhatták. Ezek a szállodák azonban nem fogadhattak “rendes” vendégeket. Ilyen volt a korábban híres, Petőfi utcai Biasini szálló, a Nagy (Ferenc József, Horea) és a Nagyhíd (Teleki, Einstein) utcáig vezető – ma már nem létező – Szűk utca sarkán álló Arany Sas szálló.

Az efféle szálloda vezetőjének vagy tulajdonosának büntetlen előéletű, teljesen megbízható magyar állampolgárságú személynek kellett lennie, ám a kuplerájtól eltérően ez esetben lehetett férfi is. Szigorúbb volt viszont a rendőrségi ellenőrzés: akár a rendszeres ellenőrzésen kívüli,

tisztiorvosi razziákra is számítani lehetett.

A nők persze fizettek az előírás szerint tiszta, rendes ággyal és megfelelő mosdóeszközzel ellátott, egymástól fallal elválasztott szobákért. Közös terem használata tilos volt. A futó bárcás prostituáltak emellett magánlakásokat is használhattak.

Az a tisztességes nő, akinek saját lakása volt, ám nem kéjnőként kereste kenyerét, ebből a célból engedélyt kérhetett, ám csak akkor kapta meg, ha megbízhatónak találták, és a továbbiakban állandóan ellenőrizték.

Az első világháború kezdetén, 1915-ben Kolozsvár a bordélyok számát (8) és a bordélybeli nők számát tekintve, Budapest és Szeged után a harmadik volt az országban. A 118 ezer lakosú Szegeden 125, a 60 000 lakosú Kolozsvárt 111 kéjnőt tartottak nyilván.

Ugyanakkor Temesváron (72 000 lakos) 6 bordélyban 72, Nagyváradon (64 000) 7 bordélyban 74, ezenkívül 30 magánkéjnőt, Aradon (63 000) 7 bordélyban 48, ezenkívül 10 magánkéjnőt, Szatmárnémetiben (34 000) 2 bordélyban 18, Marosvásárhelyen (25 000) 3 bordélyban 29 kéjnőt tartottak nyilván.