A szexuális forradalomról hivatalosan nem szereztünk tudomást, de füleltünk, eleget ahhoz, hogy elcsípjük az ötletet: nincs semmi erkölcstelen a szeretkezésben. Zárójelben, egész életemre ezzel a kifejezéssel maradok. Az új, “szexelni”, technikainak, biologizálónak, embertelennek tűnik. Emberi lénnyel csak szeretkezni szép és morális (amiben részt vesz test és lélek).

Mihaela Miroiu, ötvenes éveiben járó nő, egyetemi tanár a kommunizmusbeli szexről vall, női szemszögből. Magyarra fordított részletek.

A Make love, not war! a mi jelszavunk is volt. A másik: Make love, not children!, már sokkal nehezebben alkalmazhatónak bizonyult. Az 1966-os rendelet (Ceauşescu hírhedt 770-es abortuszellenes rendelete, szerk. megj.) gyakorlatilag arra kötelezett: fajfenntartási, nem “frivol” célból szeretkezzünk. Természetesen a kommunizmus sem tudta csorbítani az élvezet ösztönét. Nem sikerült helyettesíteni a forradalmár-patrióta kötelességgel: a szocialista társadalom szaporításával.

De behatárolhatta. Hogyan? Íme néhány verhetetlen módszer: a fogamzásgátló tabletták árusítását tiltotta a törvény, az óvszer behozatalát szintén, az egyetlen elfogadott márka a hazai volt - a Vulcan óvszerek, simák, mint egy futball-labda,

gumiaromájúak és megbízhatóak, mint az időjárásjelentés.

A hotelszobákat vagy lakásokat csak házaspároknak volt szabad bérbeadni. A bentlakások lakóit elkülönítették és gondosan őrizték a másik nemtől. A szexualitásra vonatkozó kiadványokat betiltották - nem csak a pornót, de a felvilágosító jellegűeket is.

Egyetlen, “abban az időben” kiadott könyvre emlékszem. A címe Vita sexualis volt, nagyon tudományos volt és jó latintudást feltételezett. Hogyha művelt voltál és megvolt a kellő türelmed, megtudhattál egyet s mást. A szülők nem voltak túl hasznosak e téren. Úgy vélték, a szexualitásról hallgatni illik vagy tiltó-moralizáló ítéleteket hozni: el ne kapjalak, nehogy szégyent hozz rám, nehogy egy fiú ágyában köss ki, a szexuális élet piszkos és kockázatos.

Az osztályfőnököm tette fel a pontot az i-re: kötelező nőgyógyászati kezelésekre küldött, hogy vigyünk neki szüzességi bizonyítványt (hasonló vizsgálatoknak az állami vállalatoknál dolgozó nőket is évente alávetették, a terhesség kimutatása és felügyelete céljából, szerk.megj.). Az “egészségügyi nevelés” órák líceumban a higiéniára és szaporodásra szorítkoztak.

Úgy boldogultunk, ahogy tudtunk.

Feketepiaci hálózat működött a szomszédos kommunista országokban forgalmazott fogamzásgátló behozatalára - azokat nem érte utol a születéspárti politika: Jugoszláviából, Magyarországról, a Szovjetúnióból. Szó sem lehetett orvosi véleményezésről, kockázatfelmérésről. A gyógyszerészek “kakaóvajat” kotyvasztottak, egyféle spermicid kúpokat, amelyek kínosan elolvadtak.

A szex a terméketlen napokra szorítkozott (amelyekről földalatti utakon szereztünk tudomást). Az önmegtartóztatást fogamzásgátló módszerként alkalmazták, olyanabbul, mint az amerikai kemény republikánusok álmaiban. Az ismeretséggel rendelkezők kemény pénzeket fizettek egy császármetszésért, hogy joguk legyen az abortuszhoz (aki már szült négy gyereket, vagy kétszer átesett császármetszésen, törvényesen végeztethetett abortuszt, szerj. megj.). Ismerek olyan asszonyokat, akik eltávolíttatták a méhüket, hogy ne érezzék többé Damoklész kardjának az erotikát.

A nők szexuális élete összehasonlíthatatlanul nehezebb volt, veszélyesebb, frusztrálóbb, kellemetlenebb, mint a férfiaké, főleg a ‘80-as években, amikor az élelmiszer- és energiaipari válság is beütött. A prekommunista gyakorlatból örököltük az elméletet, miszerint “a férfi kedvét tölti, veszi a kalapját és elmegy!”. A következményekért az asszonyokat terheli a felelősség, akik:

“hagyták magukat megcsúfolni”, “engedtek”, “komolytalanok”.

Apasági teszt nem létezett. Következésképpen lehettél “bukott nő” (ma szabadnak hívják), “virággyerekkel” (ma egyedülálló anyának nevezik, személyes választás kérdése, amelyet legalábbis művelt közegben tiszteletben tartanak).

A törvény értelmében a szex “házastársi kötelezettség” volt, más szavakkal akarva-akaratlan, ha örömet okozott, ha nem, kölcsönös beleegyezéssel vagy anélkül, engedelmeskedni kellett. Szó sem volt a házasságon belüli erőszak jogi vagy morális helytelenítéséről. A fogamzásgátlás, a terhesség, az abortusz vagy a szülés a nő terhe volt.

Egy banális téli nap egy feleség életéből, a ‘80-as évek kommunizmusában: reggel hatkor ébredés, sor a tejért, a gyerekek elindítása iskolába, út a munkahelyre a busz lépcsőjén, összefagyva, délután négy és hat között sorbanállás, a család megetetése, takarítás, az ágyak felmelegítése melegvizes üveggel, a gyerekek lefektetése, mosogatás lavórban, forralóval melegített vízben, kivárni, amíg a férfi szexel (”a ház békéjéért”), az intim testrészek megmosása hideg vízzel, éjfélkor főzés, mert akkor van nyomása a gáznak.

Meztelenkedés kizárva, a hideg miatt.

Csak elméletben tiltakoztak már a fiatal feleségek a maradi anyukák szexről szóló kijelentései ellen. Gyakorlatilag ugyanoda jutottak: igen, a szex kényszerű munka, és nagy kockázat. És ez a visszatérő felfogás jégcsapokat növesztett a párkapcsolatban, és idővel mindkét fél torkig volt a házastársi szexsszel.

(…)De valami nagyon széppel és igazzal szeretném befejezni. Mivel a testünket ennyire ellenőrzés alatt tartották, kisajátították, cserébe senki nem akadályozhatta meg, hogy a lelkünkkel szeressünk, míg a világ s két nap.

Az Eradicarea instinctului plăcerii (Az élvezet ösztönének kiirtása) című írás a Dilema Veche című lap Sexul în comunism (Szex a kommunizmusban) című összeállításának részeként jelent meg.