Egyszer lefektettem egy nőt, akit tizennégy éves kora óta ismertem, s ha jól emlékszem, már akkor is folyton kötözködött velem. Huszonöt lehetett, mikor újra összefutottunk, s egy sör után feljött hozzám. Bort ittunk, s rá is kérdezett, miért nem próbálkoztam nála annak idején. Mondtam, mert még gyerek voltál hozzám képest, de próbálkozom most. Itt vagy, nem? Körbejárta a lakást – nem volt valami nagy –, aztán megkérdezte: ne haragudj, de te ebben a lyukban élsz? Később az ölembe ült – nehezebb volt, mint ítéltem -, s mikor megcsókoltam, a felsőajka szúrt kissé. Rosszul csókolt.

- Jól csókolsz – mondta, én pedig arra gondoltam, te meg nem, s ettől röhögnöm kellett, de uralkodtam magamon. Később átkeveredtünk az ágyba, s a heves vetkőzés közben alig tudtam behúzni a sötétítőt.

- Hogy ne lássanak be a szomszéd épületből – magyaráztam a számat törölgetve, amint némi levegőhöz jutottam, s lassan megértettem, miért is utálnak a nők borostás férfiakkal csókolózni.

- Miért, nem az az izgalmas, ha látnak? – kérdezte lihegve, aztán hirtelen fordulattal azt is hozzátette:

- Finom a farkad.

Ettől újra röhögnöm kellett, de most is visszafojtottam, ez viszont finom farkam keménységének nem tett valami jót. És így ment ez a továbbiakban is: végighallgattam egy pornófilm teljes női szövegrepertoárját, különös tekintettel arra, hogy milyen jó vagyok abban, amit éppen csinálok. A nyelvemen volt, hogy hadd a picsába, nem kell az önbizalmammal foglalkoznod, beérem én azzal is, ha csak baszunk, de végül nem szóltam egy szót se, mert közben más is volt a nyelvemen. Mikor a nő alattam percről percre közeledett szinte kikövetelt orgazmusához („szemérmetlenül élvezek,” mondta, s bennem felrémlett, mintha ezt a fordulatot már olvastam volna valahol), körmeit a vállamba vájta, s követelőző hangon, gyorsan egymás után mondogatni kezdte:

- Beszélj, beszélj, mondj valamit, beszélj!

- Szokatlanok a kisajkaid –mondtam kínomban.

- Milyenek? Mondd, hogy milyenek! – Lihegte, s közben beleharapott a fülcimpámba. Fájt.

- Vaskosak – nem futotta többre.

Később, mikor már csak döglöttünk az ágyon, elmondta, hogy jár tornázni („Azt ne mondd, hogy nem látszik, rögtön abbahagyom!”), hogy volt egy jóval idősebb, impotens művész-szeretője, illetve hogyha megöregszik, megcsináltatja a melleit. Mesélt valamit a munkájáról is, de nem figyeltem oda, a hanghordozásából ugyanis úgy éreztem, hazudik. Végül felelevenítette nyolcadikos kora sérelmeit (akkoriban ismertem meg, némelyikről én is tudtam), aztán felöltözött, hogy mennie kell. Éhes voltam, gondoltam, elkísérem a sarkon levő gyorsétteremig. Mikor odaértünk, magának is, nekem is vett egy-egy szendvicset. Azt eszegettük a villamosmegálló felé, s ahogy rágva-hallgatva sétáltunk egymás mellett, szinte meglepődve vettem észre, hogy ez a nő – szép. Azt mondta, közel a Duna, sétáljunk át a hídon, amire csak annyit feleltem, jó. A két part között megfogta a kezem, s mire a túloldalra értünk, tán valami kedves poént is elsütöttem, amitől már-már meghitt lett a hangulat. Aztán ő hazudozott tovább, s mikor elvitte a villamos, valahogy mintha belégzéskor több levegő áramlott volna a tüdőmbe.

Jó volt újra egyedül.