Kezembe került egy oktató-tájékoztató könyvecske, amit Bukarestben adtak ki 1972-ben. Lányos témákról szól. A bevezetőben azt vitatja, vajon léteznek-e egyáltalán lányos problémák az űrrepülések korában, amikor nő a férfival vállvetve, felemelt fővel közeledik a Mars és a 2000. év felé. “Bizony léteznek. Ne áltassuk magunkat. Léteznek ilyen problémák éppen azért, mert a nők áradatszerű megjelenése a társadalmi élet porondján, vitalitásuk, érvényesülési törekvésük felborítja a régi emberi viszonyokat, különféle kérdéseket vet fel az új viszonyok formálásában.”

A könyv utolsó fejezete “A szerelem lélektana és erkölcse” címet viseli. Ebben az egyik szerző figyelmezteti az olvasót a veszélyre, mely azokra leselkedik, akik vakon hisznek partnerük “végtelen” szerelmében. Ebből idézek most egy példázatot (a szerző külön felhívja a figyelmet, hogy megtörtént esetről van szó). “A. a XI. Osztályba járt. Szerelmes lett egy hatod éves egyetemi hallgatóba. A fiú esküdözött égre-földre, hogy szereti, egy napon pedig már nem elégedett meg csupán platonikus vallomásokkal. A lány ekkor – engedve a fiú unszolásának – “szerelme legfőbb bizonyságát” nyújtotta. A kimenetel végzetes volt. A fiú, aki “halt meg a nagy szerelemtől”, rövidesen elvégezte az egyetemet, kinevezést kapott vidékre. Mire a lány a vakációban felkereste, már nős volt. A. válságba jutott, lelkileg összeroppant és vakon vetette magát az élet forgatagába. Akadt ugyan valaki – szerencséjére –, aki megértette tragédiáját és megmentette, de a múlt keserű emlékeit ma sem tudja végképpen elfeledni.”

A következő beszélgetés a “Vigyázz kislány, figyelnek a fiúk!” című alfejezetből származik (két fiú beszélget a Cişmigiu-ban): “T. E. - Mielőtt katonának mentem volna, udvaroltam egy lánynak. Szívesen kacérkodott más fiúkkal is, de gondoltam, idővel megkomolyodik. Elhatároztuk, hogy összeházasodunk, szüleink is beleegyeztek. Én mégis halogattam az esküvőt, arra gondoltam, jobb lesz, ha megfigyelem, hogyan viselkedik, amíg távol leszek. Egy idő múlva ritkábban írt. Aztán… szabadságra jöttem néhány napra, s bizony, kellemetlen dolgokat tudtam meg. Állandóan emlegette új barátait, akiket az idő alatt ismert meg, amíg én oda voltam. Féltékennyé akart tenni, dicsekedett, hogy X. neves színész, meg tudomisén még kicsodák udvaroltak neki. Persze, nem házasodtunk össze.

Ebben a korban sok lány próbál így kitűnni. Mások meg elmennek az emberrel vendéglőbe, bárba, de gondolkodás nélkül faképnél hagyják, ha, mondjuk, egy tetszetősebb külsejű férfi kezd nekik udvarolni. Délibábot kergetnek… I. T. - Én szeretem a szépjárású lányokat. Azokat, akik nem tüntetnek kecsességükkel. Némelyik lány csúnyán jár, vagy lomhán, vagy… T. E. - Főképpen, amikor moziból, vagy színházból jönnek ki, feltétlenül utánozni akarják a női főszereplő mozdulatait… Nekem az a lány tetszik, akinek a mozgása nem kihívó, nem feltűnő, nem csavargatja a fejét jobbra-balra, nem akarja magára vonni a figyelmet.”

A találomra fellapozott könyvecske két története az “egyenlőséget teljesen kivívó” lányokkal kapcsolatban azt a felfogást idézi fel, miszerint: 1. Ha a lány csalja meg/hagyja el a fiút, akkor, akkor ő a tisztességtelen, az erkölcstelen, a kacér. 2. Ha a fiú csalja meg/hagyja el a lányt, akkor viszont a lány a buta.