Száz- és valahányéves sztereofotókat - azaz két, egymástól kissé eltérő képből álló, egymásra vetített fényképeket - lehet még november 10-ig megtekinteni a Székely Nemzeti Múzeumban. “A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának és Felvinczi Sándor magángyűjteményének leglátványosabb, legérdekesebb, 1850 és 1918 között készült sztereofelvételei a digitális képfeldolgozás és az anaglif-eljárás segítségével, sztereonéző készülék nélkül válnak háromdimenzióssá, a látogatónak csak egy piros-kék papírszemüvegre van szüksége” - olvasom a kiállítást népszerűsítő közleményben. A Térbe zárt pillanat jelenleg a sepsiszentgyörgyi múzeum egyik legnépszerűbb és leglátogatottabb kiállítása - és nyilván nemcsak a gyerekeknek szóló állatos képek miatt.

teljes bejegyzés >

Madám, azaz bordélyház-tulajdonos a 19. századi Kolozsváron csak harminc éven felüli, büntetlen előéletű nő lehetett. A kolozsvári kupik rövid története.

Kolozsvár első bordélyházáról 1778-ban esik említés - bár a szó maga a 15. század elejétől ismert, a kereszténység elterjedése, szigorú előírásai nem tették lehetővé ilyen intézmény létrehozását. Persze az ősi mesterséget így is jó néhányan művelték, de sokkal nagyobb titokban.

A 18. századi bordélyházat a mai Rhédei-ház Jókai utcai szárnyának elődjében alapította Rhédei Mihályné, férje, gróf Rhédei Mihály beleegyezésével. Rettegi György korabeli beszámolója szerint bizonyos összeg ellenében éjszakánként itt gyűlhettek egybe “a latrok és kurvák”.

teljes bejegyzés >

Mered vagy nem mered?

Attól kezdve, hogy megmondtam, újságíró vagyok, lehet találgatni: ki van nagyobb zavarban, ők vagy én? Az őket érő támadások miatt annyira érzékennyé vált a téma, hogy az ember csak úgy mer közelíteni a gay közösséghez, mint a hímes tojáshoz, ami ráadásul cukorból készült. Pedig éppen Gay Filmek Hetére jöttem, ami eleve bemutatkozásról, közeledésről szól.

A coming out a beszélgetés témája: úgy gondolom, ismerem a kifejezést, miszerint arról van szó, amikor valaki, valakinek bejelenti, hogy gay (ők ezt a kifejezést használják, amelybe belefér a homoszexuális, a leszbikus, a transzszexuális, a biszexuális). Úgyhogy kicsit meglepődöm, amikor azzal kezdik: mi is tulajdonképpen a coming out, és a magas, szőke srác azt mondja, nem tudja.

teljes bejegyzés >

Az olasz Diesel cég polgárpukkasztó videót készített harmincadik évfordulója tiszteletére: az XXX-ből ihletődtek, ami egyaránt jelent harmincat és pornófilmet. Az eredmény nevetőgörcsöt okozhat.

A Szex a kommunizmusban című bejegyzésből ihletődve

Ötéves voltam, amikor beütöttek a kilencvenes évek, minden ajtó-ablak kinyílt, ömlött be rajta a Nyugat, olyanok lehettünk, mint aki kiáll a zuhogó esőbe tágra nyitott szájjal és szemekkel, és csak issza magába, mint szivacs a vizet.

Mire odajutottam, hogy nem csak viccek szintjén érdekelt a szexualitás, már rég ott árulták a Bravót az újságárusnál, benne az időnként hascsikaróan nevetséges kérdezz-felelekkel (”odaúszott az ebihal a bugyimhoz, terhes maradhatok?”), meg fiatalok meztelen fotóival, hadd szokjuk.

teljes bejegyzés >

A szexuális forradalomról hivatalosan nem szereztünk tudomást, de füleltünk, eleget ahhoz, hogy elcsípjük az ötletet: nincs semmi erkölcstelen a szeretkezésben. Zárójelben, egész életemre ezzel a kifejezéssel maradok. Az új, “szexelni”, technikainak, biologizálónak, embertelennek tűnik. Emberi lénnyel csak szeretkezni szép és morális (amiben részt vesz test és lélek).

teljes bejegyzés >

Egy leszólítás lehet emlékezetes élmény akkor is, ha nincs folytatása: akár azért, mert nagyon aranyos, akár az ellenkezője. Ismerkedős sztori-sorozat, 2. rész.

Egy Hamburg nevű kis new yorki falvacskából buszoztam éppen Buffalo felé, onnan pedig a Niagarához. Munkát kerestem az utóbbi helységben levő turistaközpontban, tehát mindennapos út volt, mindkettő úgy egyórás. Mivel amúgyis sokat dolgoztam és sokat kellett utazgatni is, általában átaludtam ezeket az órákat.

Az első járaton nem voltak túl sokan, de a mellettem levő helyen ült valaki. Leírhatatlanul kellemes illata volt. Ma már azt sem tudom, hogy mire hasonlított, de azt igen, hogy sötét bőre fölött, a nyakánál kigombolt, halvány kockás ingének a képe csak az illat miatt maradt meg. Olyan üdítő tisztaságot, frisseséget árasztott a júliusi hőségben, mint a légkondi a buszon.

A fárasztó, forró és kiábrándító nap után a Niagara-Buffalo útvonalat végigaludtam és magamban az átszállás miatt bosszankodtam, amikor megláttam, ő is ugyanazzal a járattal utazik vissza, Buffaloból Hamburgba. Valahogy szóba elegyedtünk út közben, és mikor megkérdeztem, mit csinált Buffaloban aznap, azt mondta: rád vártam.

Persze tudom, csajozós duma volt, de nem is ez a lényeg. Csak egyszerűen annnyira aranyos volt, ahogy megpróbált segíteni, amikor megtudta, hogy munkát keresek. Végigmutogatott egy csomó helyet, és egy munkaközvetítőhöz is elcipelt. Igaz, egyik sem jött be.

Egy leszólítás lehet emlékezetes élmény akkor is, ha nincs folytatása: akár azért, mert nagyon aranyos, akár az ellenkezője. Ismerkedős sztori-sorozat, 1. rész.

Filmes poén-közhely: barátok által nyújtott, kéretlen társkereső szolgáltatás - általában az a csattanó, amikor egy teljesen visszataszító személlyel próbálják meg a főhőst összehozni a kedves haverok.

Ezúttal az élet másolta a filmeket: egyik esti kocsmázásukon az ismerőseim összefutottak egy párkeresőben lévő sráccal, aki akár látatlanban is hajlandó volt bárkit elhívni randizni. Például engem. Megkapta a telefonszámomat (megkérdezésem nélkül, talán mert tudták, hogy sose mennék bele), és már aznap elkezdett sms-ekkel bombázni.

Jelzem, a srácról akkor hallottam először, és gyanítom, hogy ő is rólam, bár a szöveg az volt, hogy látott egy éve az egyik kocsmában. Miután kiderítettem, miről van szó, udvariasan megírtam neki, hogy éppen nem vagyok párkeresőben, úgyhogy nem kívánok vele találkozni, főleg, hogy egyáltalán nem is ismerjük egymást.

A válasz az volt, hogy éppen ezért kellene megismerkednünk. Újabb civilizált hangnemű üzenettel próbáltam leépíteni, sikertelenül. Az üzengetés napokig húzódott, közben ő próbált meggyőzni, hogy életem esélyét hagyom ki, én meg arról próbáltam meggyőzni, hogy nem a megfelelő ember telefonszámát kapta meg.

Kipróbáltam azt is, hogy ne válaszoljak: akkor meg hívogatni kezdett, úgyhogy visszatértem a szöveges lekoptatási kísérletekhez. Aztán persze elfogyott a cérnám, az utolsó üzenetem így szólt: Keresd ki a polcon az értelmező szótárat. Nyisd ki a NEM szónál, és magold be az összes értelmét. Szükséged lesz rá. Ezek után még egyetlenegy üzenetet kaptam, némi anyázással, de az már mit sem számított a megkönnyebbüléshez képest, amikor eldugult végre.

Persze eszébe juthatna valakinek, hogy mibe került volna adni egy esélyt a srácnak. Engem viszont eleve taszított, hogy valaki annyira magabiztos (vagy kétségbeesett? esetleg lusta?), hogy megspórolja még a baráti társaságban történő, helyzetfelmérő bemutatkozást is, mielőtt randira hívna.

És minél rámenősebb volt, én annál biztosabb voltam benne, hogy nem akarok ismerkedni, vele meg végképp nem. Néhány hétre rá egyébként megmutatták nekem a srácot messziről - már első pillantásra is éppen az ellentéte volt annak, aki az esetem. A száma azóta is ott a telefonban, Neveddfel néven elmentve - biztos, ami biztos.

Egyik kedvenc íróm, Roald Dahl A nagy cserebere című novellájában találtam a követező részletre:

“Hátradőltem, hátamat nekivetettem a pulton körbefutó korlátnak, kortyoltam a whiskymből, és a pohár pereme felett egyenként szemügyre vettem az asszonyokat. Nem az alakjukat figyeltem, hanem az arcukat, de nem is maguk az arcok érdekeltek, sokkal inkább az arcok közepén vörösen duzzadó szájak. Sőt, nem is az egész száj vonzotta magához a tekintetemet, csupán az alsó ajak.

Ahogy azt mostanában felfedeztem, az alsó ajkak sok mindent elárulnak. Sokkal többet tárnak fel, mint a szemek. Egy szempár számtalan titkot rejtegethet, egy alsó ajak szinte semmit. Például figyeljük csak meg az éppen mellettem ácsorgó Jacinth Winklerman alsó ajkát. Vegyük észre az apró ráncokat, melyek némelyike párhuzamosan fut, míg mások széttartva vezetnek kifelé.

Nincs két ember, akinek ajakráncai ugyanolyan mintázatba rendeződnének, és ha jobban belegondolok, ezt kiválóan fel lehetne használni a bűnözők elfogásához, már ha az akták tartalmaznak ajaklenyomatot és az illető esetleg iszik egy pohárral a tett színhelyén. Az alsó ajkat lehet beszívni, vagy piszkálgatni, ha a gazdája ingerült - ahogy azt Martha Sullivan teszi éppen, miközben a távolból figyeli üresfejű férjét, amint Judy Martinson körül legyeskedik.

Az alsó ajkat lehet buján nyalogatni is. Az előbb láttam, ahogy Ginny Lomax Ted Dorling mellett állt, és egyenesen a férfi arcába nézve, végigfuttatta ajkán a nyelve hegyét. Jól kiszámított gesztus volt, a nyelv incselkedve bújt elő, majd lassú, nedves csapással vonult végig az ajak teljes hosszán. Láttam, hogy Ted Dorling figyeli Ginny nyelvének útját. A nő éppen ezt akarta.

Ahogy pillantásom végigvándorolt a szobán egyik ajaktól a másikig, kénytelen voltam magamban leszögezni annak az állításnak az igazságát, miszerint az emberállat minden kevéssé vonzó tulajdonsága - a gőg, mohóság, kapzsiság, kéjvágy és még annyi minden más - egyértelműen kifejezésre jut ezen az apró, skarlátszínű bőrnyúlványon. Csak ismerni kell a jeleket. Az előreugró vagy duzzadt ajkak állítólag érzékiségre utalnak, de ez csak félig igaz a férfiakra, a nők esetében pedig egyáltalán nem.

Egy asszony száját akkor érdemes igazán megfigyelni, ha az csak egy vékony vonal, egy éles szélű keskeny penge. A nimfomán nők alsó ajkának közepén egy alig észrevehető apró kidudorodás látszik. Samantha, a háziasszony pontosan illyennel büszkélkedhetett. De hol van ő? Hol van Samantha? Áh, épp itt jön. Kiveszi az üres poharat az egyik vendég kezéből, és felém tart, hogy telitöltse.”

Az a kellemetlen (vagy kellemes?) pillanat, amikor az ember bemutatja a barátját/barátnőjét a szülőknek. Alkalomadtán a szomszédnak is.

Ms. White

Mások nem éppen jó tapasztalatából tanulva elhatároztam, hogy soha nem mutatom be a barátomat a szülőknek, míg valahogy a lelkem mélyén el nem dől, hogy lesz-e valami komolyabb a dologból. Így hát teltek, múltak az évek, és a szülők azért kezdtek aggódni, mert látszólag nem tanúsítottam érdeklődést egyetlen pasi iránt sem.

teljes bejegyzés >

Leszbikusokról az ötvenes évek keresztény Amerikájában: a lányok ne aludjanak együtt, mert ez homoszexualitásra csábíthatja őket…

Az idézetek Harold Shryock On Becoming a Woman (A nővé válásról) című, 1951-es kiadású könyvecskéjéből származnak.

Az emberi természet néha őrült játékot játszik: egy fiatal nő egy másik nőbe “szeret bele”. A homoszexualitásra való hajlam akkora publicitást kapott, hogy sok tizenéves lány egyenesen retteg attól, hogy egy idősebb nő “elvarázsolja”.

teljes bejegyzés >

Adventista szexuális felvilágosítás az ötvenes évek Amerikájából. A maszturbációtól buta leszel és könnyebben meghűlsz, a szex viszont attól jó, hogy szociális státusod javulását eredményezi.

A maszturbáció szokása csökkenti a fiatal nő saját nemi szervei iránti megbecsülését. Következményeként a nő csak úgy fog rájuk gondolni, mint a fizikai örömszerzés eszközeire, ahelyett, hogy arra koncentrálna: ezek a szervek

szent örökség részét képezik.

teljes bejegyzés >

A megcsalás lehet személytelen,

csak így jutott ez is ki itt neked,

a térd, félig letolt gatyád

s egy harapás a válladon korán,

mikor csak sötétkék a pirkadat,

a szíved is csupán sötét… betét,

egy részeg hülye, semmi más, haladsz,

s az öl csak rozsdaszagba húz ekképp.

teljes bejegyzés >

A vágy fokozódásának sebészi pontosságú leírása, szabályos szenvedéstörténeti látlelet, a várakozás okozta fizikai fájdalomtól a mazochista, majd szadista átadás-birtoklásig. Ott lappang végig a szeretkezők fölött a hosszú évek kényszerű önmegtartóztatásának árnya, az előre lejátszott, majd visszavitetett, majd a képzeletben újra végigpróbált aktusoké. E próbák után várva várt és csodálatos közönségsikerű ugyan az előadás, mégis, a beteljesedés előre megsejtett ürességet hoz. Ezért nincs is felszabadulás, csak talán a végén, egy pillanatra, amikor a két szerető némán fekszik egymás mellett, és Ka Ipek szemének tükrében nézi a hóesést. (boromir)

De Ipek nem jött mindjárt. És Ka tantaluszi kínokat állt ki, amíg várta – még soha nem szenvedett ennyire. Hirtelen eszébe jutott, miért félt világéletében beleszeretni valakibe – mindig ettől a gyötrődéstől, attől a pokoli várakozástól rettegett. Amint felért a szobájába, elnyúlt az ágyán, de rögvest föl is pattant, és lesimította ruháját. Miközben kezet mosott, úgy érezte, az utolsó csepp vére is kifut a karjából, az ujjaiból, az ajkából. Remegő kézzel megfésülködött, majd a tükörképét megpillantva gyorsan beletúrt a hajába. Alig pár perc alatt rendbe hozta magát, aztán az ablakhoz ugrott, és letekintve izgatottan figyelni kezdte az utcát. (…) Talán bement abba a szobába, ahová bevitt engem tegnap este, és most az arcát festi, a nyakát parfümözi… azt a kevéske időt, amit együtt tölthetnénk, ilyesmire fecsérli! (…) Mi a különbség a várakozás tantaluszi kínjai és a szerelem között? A várakozás tantaluszi kínjai is a hasizmokban kezdődnek, valahol fönt, bordatájon, ugyanott, ahol a szerelem szokott felbukkanni, de a fájdalom hamarosan átterjed az ember mellkasára, combjára, homlokára, s végül elhatalmasodik az egész testén; valósággal megbénítja. (…) Most is úgy járt, mint első alkalommal, amikor először volt dolga nővel: nem maga az aktus, hanem inkább maga a szeretkezés gondolata foglalkoztatta, s ez egy darabig megóvta a túlzott izgalomtól. Frankfurtban a pornófilmek rabjává vált, és most átsuhantak az agyán a szexboltokban, videokazettákon látott képsorok, amelyekből ezúttal józan ésszel felfoghatatlan poézis sugárzott. De Ka nem azért idézte fel ezeket a jeleneteket, hogy felkorbácsolja a vágyát; a puszta tényt ünnepelte, hogy végre valóra válthatja mindazt, amiről eddig csak szakadatlanul fantáziált. Orhan Pamuk: Hó. 28. fejezet: Mi a különbség a várakozás tantaluszi kínjai és a szerelem között? Ka és Ipek a hotelszobában, 396-402. oldal

Legyen hibás a vers. Tegyen be kéjbe, jégmadár, csak föl, annáleszekbe, pornográf egekbe át, a megismerhetetlenségig és tovább. Narancs, cikkekre bomlok fel, duzzadnak az erek s az arc. Pigmentet álmodok.

teljes bejegyzés >

Málnás óvszer, farokméret-verseny, tapizás, Bravo: kamaszkori élmények gyűjteménye.

Oh

Adott egy oktatási rendszer, melynek alapvető tézise, hogy némiképp megfoghatatlan dolgokat - mint tudás, kreativitás, tanulás - mérni, számokban kifejezni lehet. A rendszer logikájából adódóan a fejlődés is mérhető, megragadható. Rendszeresen mérik is. És mivel cél minél rövidebb idő alatt a lehető legnagyobb fejlődés, ezért az osztályozás során bűntudatot, a hiány érzetét tudatosítják azokban a tanulókban, akik nem fejlődnek eléggé látványosan.

Vegyünk akkor körülbelül tucatnyi, saját testét és szexualitását épp felfedező kamaszt úgy a 8. osztály táján: minden gondolatuk a szex körül összpontosul; maga az aktus a srácok zöme számára még nem több mint pornóképek, filmek, helyzetek és fantáziák tömkelege, azonban a szexuális aktus elsődleges eszköze már megvan, és bevetésre készen áll.

teljes bejegyzés >

Kéj, szenvedély, vágy, erotika és minden egyéb, ami ide vág: az Olvasó tévelygése a parázna Parnasszuson.

Divat olyan tárgyilagossággal írni az erotikáról manapság, mintha a szerző egy fogmosást mesélne el. Ez viszont legfeljebb egy kamasz számára lehet izgalmas (egy kamasz számára amúgy is izgalmas bármi, aminek köze van a szexhez).

Ahhoz, hogy a szöveg egy felnőttet – ráadásul nőneműt – is megbizsergessen, több kell: valódi, átélt, vagy valódi átéléssel megírt élmény, és nem árt az sem, ha a szerző mellőzi a vulgaritást. Faludy szövege mindezt produkálja. Ettől jó. (zirzabella)

Végignéztem rajta és repestem az örömtől. Valy nem akarta tudomásul venni, hogy a szép nő ruha nélkül még sokkal szebb. Sohasem mutatta magát meztelenül. Ingét nem vetette le az ágyban, az ablakot mindig gondosan lefüggönyözte, és ha felgyújtottam a lámpát az éjjeliszekrényen, kirántotta a zsinórt a falból.

Mikor rátörtem a fürdőszobában, visított és derekára csavarta a törülközőt. A nyárspolgári nevelés eredménye? Veleszületett, természetes álszemérme? Bánja a fene, hogy micsoda. Kétéves házasságunk alatt egyszer sem gyönyörködhettem meztelen szépségében, holott ez volt a legjobb, amit nyújtani tudott volna.

Elérkezett a bosszú ideje. Igaz, Liliant láttam már meztelenül a Folies színpadán, de most kettesben vagyunk, és lágyékáról hiányzik a kis, ezüstszínű pajzs, melyet a táncosnők hordtak.

Állva csókolóztunk, olyan vadul, hogy mindketten elestünk a másik támasza nélkül. Aztán letérdeltem az ágy mellé és végigcsókoltam hajától a lábujjáig. Porcelánfehér, makulátlan sima bőrén csúszkált a szám, mint a korcsolya.

Combtövénél harapások hegedő nyomai. Úgy látszik, a tánc miatt borotválnia kellett lágyékát, mert szőke haja ott egyenes volt, és nem hosszabb, mint a kisujjam körme – ahogy Párizs óta kisarjadt. Csitri lányok emléke kamaszkoromból.

Elragadónak találtam. Amikor combját nyakamba fűzte, odahajoltam és áhítatosan beleszorítottam nyelvemet. Udvarló nyomja így az ajtórésbe a rózsaszín szerelmes levelet. Jó hasonlat, felhasználom valahol. Csak el ne felejtsem!

Odabújtam hozzá az ágyon. A kronométer éjfélt mutatott. Aztán eltűnt a kabin, és egyedül maradtam Liliannel, a vörösbársony takaróval és a cigarettákkal az éjjeliszekrényen.

Egymás szemébe néztünk, és figyeltük, hogyan vezet öléhez. Először csak odaérintette, aztán végighúzta, majd megengedte, hogy éppen csak szétfeszítsem kagylója ajkát, de ne tudjak beljebb csúszni.

Milliméterről milliméterre jutottam tovább, olykor visszahúzott, míg ágyékaink lüktetését élveztük. Végül elengedett. Olyan tökéletesen illettünk egymásba, mintha összecsiszoltak volna.

Hogyan háláljam meg ezt a sosem tapasztalt gyönyörűséget? Arábiai utazó könyvében olvastam, hogy a férfi, ha nagyon akarja, vissza tudja tartani magát. Megpróbálom összeszorított fogak nélkül, csak úgy könnyedén. Talán sikerül. Egész éjjel szerzem néki a szüntelen gyönyörűséget, és megelégszem a bravúrral.

Ennyit igazán megérdemel. Csókolni kezdtem száját, szemsarkát, belenyaltam fülébe, gyengéden elfordítottam fejét, hogy tarkóját megkóstoljam, végigsimogattam gerincét, külön minden csigolyát, hátulja hűvös félgömbjeit, és tenyerem élét a langyos vágásba nyomtam.

De ölében mozdulatlan maradtam, mint a szívgyökér, mely belenőtt, keményen és irgalmatlanul.

Olykor hintáztunk, máskor súlytalanul lebegtünk. Parttalan, langyos folyóban úsztattunk, zuhatagokban sodródtunk, ködök és szivárványok között. Olykor leszegeztem államat, hogy kis mellét és rózsaszín mellbimbóját lássam – két lótuszvirág a messzeségben –, vagy hóna halványkék gödrébe kóstoltam; végighúztam számat válla tükrös hullámán, ahol arcom árnyékával kerültem szembe.

Egymáshoz préselt csípőink összezárultak, mint holmi nagy, tengeri kagyló, belsejében nem két, hanem egyetlen összeolvadt lény remegett és rángatódzott. Mintha felborzolt ágyékhajunkban elektromos szikrák sercegtek volna.

Ágyékom sima kígyófej volt, mely Lilian mohos ölébe siklott; cövek, mellyel medencéjét a magasba tudtam emelni. Herém érzéketlen, kerek kődarab, ha tenyérbe vette, diadalmas biliárdgolyó, mikor combja tövéhez koccantottam. De mentől elszántabban és durvábban szeretkeztünk odabent, annál gyengédebben öleltük magunkhoz a másik derekát.

Órákig csüggtünk egymáson.

A gondolat, hogy el kell válnunk, elviselhetetlennek tűnt. Nem szakadtunk el egymástól, és együtt maradtunk akkor is, amikor új alakzatot vettünk fel, hála táncosnői és akrobatikus ügyességének. Amikor közösen elszívtunk egy-egy cigarettát az első tiszt rózsalevél-szopókájú Abdullahjaiból, legfeljebb ha kissé lassítottunk a ritmuson. A cigarettát szájról szájra adtuk, vagy a fáradt füstöt átfújtuk egymás ajka közé, ha éppen szemközt voltunk.

Igyekeztem hű maradni elhatározásomhoz. Ahányszor attól féltem, hogy nem tudom magam visszatartani, elképzeltem, hogy a hajó felrobban, hogy a nácik elfognak, vagy hogy éppen temetnek. Egyszer eszembe jutott, hogy ezt a gyönyörűséget, melynek részese vagyok, szüleim, tanáraim, a lelkész és hatvan nemzedék vissza az időben kéjelgésnek hívja, a test bujaságának, mely megrontja a lelket. De mi a lélek test nélkül? Ha nem látom Liliant, nem érzem szája ízét és teste illatát, ha nem hallom lélegzését, ha bőröm nem tapad az övéhez, merre van halhatatlan lelkem, melyet éppen megrontok? Idáig jutottam, mikor bekövetkezett, amit nem akartam.

Nagyon rövid, váratlanul csekély gyönyörűség volt az állandó mámorhoz képest, melyet addig éreztem. Még szerencse, hogy pár pillanat alatt, kifeszített fátylakkal bélelt öle szorításában vágyam újra éledt. Már világos volt köröttünk, bár a hajóban oly csend uralkodott, mintha mindenki aludt volna.

– Öt ötven – állapította meg Lilian hirtelen. – Étienne hatkor fejezi be a szolgálatot. Öltözködnöd kell. Tíz perced maradt.

(Részlet Faludy György Pokolbéli víg napjaim című művéből)

Ugyanaz az alaphelyzet, és - mivel a szerző végig azon munkálkodik hogy megragadja és felvillantsa azt, amiről a férfiak csak úgy beszélnek, hogy na megvolt? Meg! - mindig más. A nő Esterházy példázata arról, hogy egy szerelem is lehet sok. Ha akarjuk.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy ez a könyv egy nő szerint szerelmi vallomás-e. Egyáltalán, szeretné-e, ha enyhén érzelgős vagy közepesen trágár SMS-ek helyett ilyesmiket találna naponta, mondjuk a szülői ház különböző részeiben szétszórva.

Na de a kérdésre visszatérve szerintem ez nem szerelmi vallomás, hanem egy térképkészítéshez hasonló vállalkozás: adott egy lakatlan sziget (trópusi paradicsom is lehet, de nem kötelező), amit valaki egy képzeletbeli rács mentén bejár, felmér, megmér, megnevez, majd papírra vet, a következő generációk okulására. Igazi férfimunka ez. Következzék pár idézet. Köszi Mind of M! (oh)

Egy nő (1)

Van egy nő. Szeret.

Egy nő (25)

Van egy nő. Szeret. Ám evvel nincs tisztában. Szűnös-szűntelen rá kell vezetnem a tudásra. Ha egy taxi hátsó ülésén utazunk, átkarolom és forró szavakat suttogok a fülébe. Túlhangsúlyozom a testem tehetetlenségét a kanyarokban. Evés közben ránézek, aztán a tányérba, aztán megint rá. Olykor a vállánál fogva megfordítom, arra! arra! amarra!, mondom például, de neki, elképzelésem szerint, csak a vállaira szabadna gondolnia. Bonbonokat veszek neki rendszeresen, vagy az emberek feje fölött rápillantok, úgy értve, hogy a terem másik sarkából. Néha meg lehunyom a szemem. Tündöklően szép, kicsit túl tündöklően szép, egy Krúdy-hősnő. (”Az orrcimpája mozgékony volt, mint valami remegő kancacsikóé, amely még nem ismerkedett meg a lovakkal”) A combján szőröcskék simulnak, mintegy befelé vezetnek, úgy feküsznek. Ezt a szőrt keresem rajta, mely úgy simul lefelé, mint a patak medrében a fűszálak, mindenütt, az arcán a pelyhekben, a drótos hóna aljában, a sűrű szemöldökében, kizárólag ez érdekel, de csak akkor van esélyem, ha nem fél tőlem. Ezért szoktatom magamhoz, magamat őhozzá.

Egy nő (60)

Van egy nő. Gy. (Gyűlöl). Szeretem. Olykor, alkalomadtán, meg tudnám ölni. Vagy nem is megölni, mert azt nem tudom, mit jelent, de becsapni a pofájába. Bemázolni. Hozzábaszni a tányért. Vagy a kuktát. Hát abba már bele lehet halni. Vagy a nagykést belé vágni. De azt se az ölés végett, hanem a csinálás végett, az izmok végett. Valamit kell csinálniuk az izmoknak. Még a legveszélytelenebb, ha üvöltve megemelem az egész asztalt, ami azonban részint nem olcsó mulatság, részint még napok múlva is emlékeztet önmagára, ami nem célirányos. A mozgatóerő a tehetetlenség fölött érzett kétségbeesés. Annak hirtelen belátása, hogy a konfliktus, a félreértés nem orvosolható, abban az értelemben ugyanis, hogy nincs mit csinálni. Hogy tehát ő is már mozgásban van, főként lépéskényszerben, ő is valamit egyenlít épp. Hogy az a félre (az értésből), az neki olyan lehet, mint nekem az asztal. A különbözőség lesz elviselhetetlen. Ezért kell belecsapni a pofájába, vagy más módon egyesülni vele.

Egy nő (73)

Vagy egy nő. Szeret. Kérdezem, szeret-e. Már mér’ szeretne. Mert abban állapodtunk meg. Hogy szeretem? Abban? Abban. Ma? Ma is, hát hogyne, mindig, fél tizenegykor, januárban, az ezredfordulón, szünös-szüntelen… vagy akar egy szünnapot? Jó… Melyik napra gondol? Talán… talán a szerda. Mért éppen a szerda? Mert ma csütörtök van. Kis gavallérom.

Egy nő (90)

Van egy nő. Szeret. Gyűlöl. Szeret. Gyűlöl. Nem is nő, férfi. Szeret. Gyűlöl.

Egy nő (94)

Van egy nő. Szeret. Sohase zihál. Mért nem? Pedig jó vele együtt, de nem zihál. Most ez zavar a világon a leginkább, ez a csönd, ez a zajhiány, melyben csupán én hallatszom, az égig érő vágyam nyivákolása.

(Részletek Esterházy Péter, A nő című regényéből)

Nem kifejezetten explicit az erotika a részletben, mely Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéből származik, de talán ezért is maradt emlékezetes: mindig is érdekesebbnek találtam az erotikus töltetű allegorikus képeket. Mert az erotikát sem tudom elképzelni csak úgy, önmagában, elvonatkoztatva egy egyéntől, annak mozdulataitól, szokásaitól, különböző tulajdonságaitól és megnyilvánulásaitól.

Ugyanakkor vannak helyek, amik erős benyomást tesznek az emberre, egy érzés, egy hangulat, egy emlék kötődik hozzájuk, logikus magyarázat nélkül lehet őket szeretni, vagy nem szeretni, de mindenesetre meghatározzák az ott töltött életet.

A részlethez magyarázatként még annyit, hogy a regény főszereplője egy frissen végzett jogász, aki Szegeden tanult és vidéken lakik, aki próbálja eldönteni, mit is kezdjen az életével, a diplomájával, miközben nőre vágyakozik, a nagybátyja pedig Tótvároson talál neki egy állást. (delinke)

A városoknak nemcsak lelkük van, mint a korpás szakállú szakértők mondják, de testük is, fölfedezni, megízlelni, megsimogatni való fizikumuk. Van hely, ahol csiklandósak, másutt meg előfordul, hogy feltűnően jólesik nekik a törődés.

A gyöngédebb városok leheletfinom puszikat szeretnek a nyakukba, ilyenkor végigszalad a gerincükön a hideg, rohan a libabőr le a széles csípőig, és miközben diszkréten sóhajtanak, maguk is elpirulnak az elárult vágyakozástól.

Vannak sokkal közönségesebb és nyíltabb helyek is, elsősorban az Alföldön, errefelé olyan városokat találni, melyek az erős markot és a férfias mozdulatokat szeretik, ha ölelés közben a fenekükre sóznak, ezek a helyek sokkal könnyebben kitárják magukat, odaadják csecsük, ölük, szájuk, sőt, minden járatukat, ám ez mégsem jelent teljes odaadást.

Nehéz örömet okozni nekik. Tenyészbikát várnak: hódítót, fáradhatatlant és kegyetlent, aki nem hátrál meg, sérelmeit magában tartja, a legkínzóbb helyzetben sem vall kudarcot, hogy így, ilyenkor nem megy. Mindig megy.

Aztán a végén, a fulladás határán megcsillan a hódító szeme sarkában a könny - az alföldi városok az ilyen férfit szeretik és ha megkapták, ők is átadják magukat, megrázkódnak, mikor nem várod, magukhoz szorítanak, hogy alig kapsz levegőt, és a városok lebegnek a gyönyörtől, pedig te leginkább megcsalatva érzed magad, mikor a füledbe súgják, tied vagyok, te édes mostoha.

Szalma Lajos így vélekedett az alföldi városokról, és bár úgy gondolta, huzamosabb ideig sehol sem érdemes élni, bázisnak, nullapontnak a kietlen róna, a végtelenség az igazi, mert ide nem jön sem erő, sem jutalom, ahogyan kérdő és sóvárgó tekintet sem, itt az újdonságok az idegenek újdonságai, az új idők vendégek és úgy mennek el, ahogyan jöttek. Van itt valami szagos, lucskos, könyörtelen állandóság, ami bezárja és megemészti azokat, akik nem menekültek el, és alattomosan provinciálissá zülleszti őket.

Az alföldön asszonyok a városok, nem kamaszlányok, mint a Dunántúlon. Tata például serdülő lány, aki egyszer már fiú elé guggolt ijedtében, rettegve tőle, hogy ha semmiben sem enged, elhagyja az udvarlója. De a teste érintetlen.

Feketeváros asszony, két gyerekkel és elnyűtt keblekkel, Tótváros pedig szikár, apró testű, mégis dús mellű anya, aki ha haragszik, úgy a combja közé szorít, hogy megakad benned a szusz.

Tótváros teker a biciklijével a legnagyobb télben is, mikor Székesfehérvárnak lefagyna a fél arca a hidegben, oldalt két szatyor: akciós étel és tisztítószer.

Tótváros nem röstell a gimnazista gyerekével tanulni, bár kikérdezés közben elalszik, és a férjének is úgy adja oda magát, mintha nem is ő lenne az, mintha a lelke ott sem volna. Tótváros csupa önkritika és reflexió, mintha mindig tükör előtt állna, vagy néhány méterre maga felett repülne, amikor a kíntól szétzúzott szájjal teker a februári fagyban és közben kívülről figyeli magát.

Egy pillanatra sem felejti el, miből volt tehetséges, mire vihette volna, milyen volt ruganyos teste és hamvas bőre. És mikor férjét öleli, akkor is elcsodálkozik, kívülről látva a vonaglást: ki ez? Aztán néha mégis kitör belőle valami, férje hetekig ezzel álmodik, ejakulál, szétspriccel a gyönyör, féktelen erővel rázza a testét.

(Részlet Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéből)

Emlékszel arra a pillanatra, amikor ráizzadt a kezed a könyvnek arra a bizonyos lapjára, majd pszichedelikus ábrándként jutott eszedbe éveken keresztül, amit akkor olvastál…? Valaki más is emlékszik.

ELSŐ FELVONÁS

Marquez elérhetetlennek alkotta meg a szép Remediost. A lány már születésekor is különleges: egy jelképes, a földi lét valósága ellen védelmet nyújtó burokba született. Ez a jelképes burok lehetővé tette, hogy lelke egész földi élete során olyan tiszta maradjon, mint születése napján.

Ellentmondásként éppen ez a tisztaság alakul a férfiak szemében katasztrófát is előidézni képes női vonzerővé. A lánynak fogalma sincs félelmetes, fatális erejéről, ez teszi igazán ellenállhatatlanná. És mi lenne epesztőbb egy kamaszlánynál, aki természetes megnyilvánulásairól nem is sejti, hogy kacérnak is értelmezhetőek, és aki értetlenkedve ácsingál a neki szerelmet valló, majd a szerelembe belehaló férfi előtt…

(Amarella)

“Soha nem tudta meg, amíg e földi világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket.

Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek

tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük.

A begóniás tornácon, a szalonban, a ház bármely részén pontosan meg lehetett állapítani, hogy hol tartózkodott, és mennyi ideje ment el onnan. Jellegzetes, összetéveszthetetlen nyomot hagyott, amelyet a háziak egyike sem érzett, mert régóta beleolvadt a mindennapos szagokba, de az idegenek azonnal megszimatolták.”

(Részlet Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című regényéből)

Llosa erotikus jelenetei fülledtek és nem is nagyon konvencionálisak. Mondhatni extrém, de legalábbis egzotikus jeleneteket tár elénk, amelyek izgatóak, megmozgatják a fantáziánkat és olykor elborzasztanak, mivel talán egy kicsit igen pikánsak és nem köznapiak az erotikus játék kontextusának vonatkozásaiban. A nemi erőszak és a homoszexualitás egyaránt érdekes és erotikus az ő előadásmódjában is, és olyan érzelemdúsan vannak tálalva a jelenetek, hogy még egy sziklát is megindítana.

(Kázmérka)

I.

“Belépett a kunyhóba és a küszöböt átlépve gyufát keresett a zsebében. Meggyújtott egy szálat, és az ujjai közt felszikrázó kékes lángocska fényében meglátta a képet, amelyet soha többé nem felejtett el, és amelyet a következő napokban és hetekben megpróbált megörökíteni, abban a lázas önkívületben dolgozva, amelyben a legjobb képeit festette.

A látványt, amely hosszú idő elteltével is úgy maradt meg az emlékezetében, mint tahiti életének egyik olyan kivételes, látnoki pillanata, amelyben ha néhány másodpercre is, de megérinthette, átélhette mindazt, amiért a déltengeri tájakra utazott, amit Európában nem találhatott meg, mert a civilizáció megsemmisítette.

A földre terített matracról a meztelen, hason fekvő Teha’amana kerek farát felemelve, ívben meghajlott háttal, arcát félig feléje fordítva, olyan végtelen rettegéssel nézett rá, hogy a szeme, a szája, de még az orra is a páni félelem fintorába torzult. A férfi keze is nedves lett az rémülettől. A szíve hevesen kalapált.

El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a félelemtől kővé dermedt arckifejezéssel nézett rá.

- Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta és közelebb lépett. - Ne félj tőlem, Teha’amana.

A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta először, de írásban már találkozott vele.

Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha’amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux iles du Gran Océan című könyvében (Párizs, 1837) is szerepelt a szó, amelyet Teha’amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtől, mert a homályban előmerészkednek a tupapauk.

Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha’amana azt hitte szellemet lát.

Léteztek tehát a holtak szellemei, ezek a görbe karmú, farkasfogú, gonosz démonok, amelyek üregekben, barlangokban, a sűrű bozótban és az odvas fákban rejtőzködtek és olykor előbújtak, hogy rémisztgessék és gyötörjék az élőket. Ezt írta Moerenhout abban a könyvben, amelyet Goupil telepes adott kölcsön neked, és részletesen beszámolt azokról a maori istenekről és szellemekről, amelyek az európaiak megérkezésével tűntek el, mert a civilizáció kiirtotta a hiedelmeiket és a szokásaikat. És talán Lotinak abban a regényében is volt róluk szó, amely annyira lázba hozta Vincent-t, és amelyik először ültette el benned Tahiti gondolatát.

Lám, mégsem tűntek el egészen. A szépséges múlt maradványai továbbra is ott lapultak a keresztény köntös alatt, amelyet a misszionáriusok és a papok kényszerítettek rájuk.

Sosem beszéltek róla, és valahányszor Koke megpróbált kihúzni valamit a bennszülöttekből a régi hiedelmeikről, arról az időről, amikor még olyan szabadok voltak, amilyenek csak vademberek lehetnek, értetlenül néztek rá.

Kinevették - miről beszél? -, mintha mindaz, amit az őseik csináltak, imádtak és rettegtek, elenyészett volna az életükből. És mégsem volt így, legalábbis ez a mítosz tovább élt, ahogy a karjában tartott lány panaszos nyöszörgése is bizonyította: tupapau, tupapau.

Érezte, hogy a hímtagja felágaskodik. Reszketett a vágytól. Amikor a lány észrevette, elnyúlt a matracon, azzal a lassú, harmonikus, macskaszerű mozdulattal, amit annyira vonzónak és titokzatosnak talált a bennszülött lányokban, és várta, hogy a férfi levetkőzzön.

Lázasan lüktető testtel mellé feküdt, de aztán nem hágott föléje, hanem hasra fordította, abba a pózba, amelyben meglepte. Még ott lebegett a szeme előtt a lány rémülettől összeszorított, felemelt farának kitörölhetetlen képe.

Nehezen tudott belehatolni - hallotta ahogy dorombol, nyöszörög, összerándul, aztán felsikít - és amint bepréselte a hímtagját a szűk, vonagló résbe, ordítva elélvezett. Teha’amana szodomita meghágásakor egy pillanatra vadembernek érezte magát.

Másnap reggel, alighogy megvirradt munkához látott. Száraz idő volt, az égen könnyű felhők úsztak; hamarosan egész színorgia bomlik ki körülötte. Meztelenül megmártózott a zuhatag vizében és eszébe jutott, hogy odaérkezése után nem sokkal egy Claverie nevu ellenszenves csendőr meglátta, ahogy ruhátlanul pancsol a folyóban és megbüntette, amiért “vétett a közszemérem ellen”.

Akkor találkoztál először az álmaidnak ellentmondó valósággal, Koke. Bement és kapkodva főzött egy teát. Égett a türelmetlen tettvágytól. Amikor fél óra múlva Teha’amana is felébredt, már annyira elmerült a vázlatokban és a kép elokészítő munkálataiban, hogy meg sem hallotta, ahogy jó reggelt kíván.”

II.

“Hajnalban indultak útnak egy tarisznya elemózsiával, mindketten csupán ágyékkötőben. Paul megszokta, hogy mezítláb jár, ahogy a bennszülöttek, nyaranta így tett Bretagne-ban is, meg még azelőtt, Martinique szigetén.

Bár a Tahitin töltött hónapok során sokat utazgatott, sosem tért le a parti utakról. Ez volt az első alkalom, hogy igazi bennszülött módjára bement az erdő mélyére, a fák, a bokrok és kúszónövények alkotta sűrűbe, amely a fejük fölött összefonódva eltakarta a napot, és elindult egy számára láthatatlan ösvényen, amelyet Jotefa azonban könnyűszerrel felismert.

A fénypászmákkal tarkított, ismeretlen madarak énekétől hangos zöld félhomályban, a teste minden pórusát megtöltő, nedves olajosan tapadó, növényi illatot belélegezve Pault mámorító, felemelő teljességérzés töltötte el, mintha varázsitalt ivott volna.

Egy-két méterrel előtte a fiú magabiztosan követte a csapást, a karja ütemesen mozgott léptei ritmusára. A karja, a válla, a háta meg a lábizmai mozgása verítéktől csillogó bőre alatt minden lépésnél a régmúlt korok harcosait vagy vadászait idézte, ahogy az erdő mélyére hatolva az ellenséget lesik, hogy a levágott fejet hazavigyék a vállukon és feláldozzák könyörtelen istenüknek.

Koke vére felforrósodott, a hímtagja és heréje szinte izzott, és majd megfulladt a rátörő vágytól. Csakhogy – ejnye, Paul, Paul! – nem egészen a megszokott vágy volt ez, hanem hogy odaadja magát neki, hogy amaz tegye őt magáévá, ahogy a férfiak szokták az asszonyokat. Mintha olvasna a gondolataiban, Jotefa hátranézett és rámosolygott. Paul fülig elvörösödött: vajon a fiú észrevette az ágyékkötő redői közül kikandikáló, felmeredő hímvessződet? Látszólag nem törődött vele. - Az útnak itt vége – mondta, és előremutatott. – A túlsó parton folytatódik. Meg kell mártóznunk, Koke.

Belegázolt a patakba, és Paul követte. A hideg víz jóleső érzéssel töltötte el, megszüntette az elviselhetetlen feszültséget. Amikor a favágó látta, hogy Paul elidőzik a folyóban, letette a túlsó parton az elemózsiás tarisznyát meg az ágyékkötőjét, és nevetve újra a vízbe ugrott.

A víz valósággal dalolt, ahogy hullámot és tajtékot vetett arányos teste körül. „Nagyon hideg”, mondta, és egészen közel húzódott Paulhoz, aztán meg is érintette. Zöld és kék volt minden, egyetlen madárfütty sem hallatszott, és a sziklák közt rohanó víz mormolását leszámítva csend, nyugalom és olyan szabadság vette őket körül, amilyen a földi paradicsomban honolhat, gondolta Paul.

A hímtagja újra megmerevedett, és úgy érezte, elájul a még sosem tapasztalt vágytól. Átadni, megadni magát, akár egy nő, hogy a favágó durván magáévá tegye. Legyőzte a szégyenérzetét, háttal Jotefához sodródott, és a mellére hajtotta a fejét.

A fiú üde nevetéssel, amelyben semmiféle gúnyt nem érzett, átkarolta a vállát, és erősen magához szorította. Érezte, ahogy elhelyezkedik, és hozzásimul. Hirtelen megszédült és behunyta a szemét.

A fiú hímvesszője is kemény volt, ahogy a hátához feszült, és ahelyett hogy ellökte vagy megütötte volna, ahogy a Luzitano, a Chili vagy a Jerome Napoleon fedélzetén a cimborákat, akik nőnek akarták használni, most undor nélkül, hálásan odaadta magát – Paul, Paul! –, és ő is élvezte.

Érezte, hogy Jotefa keze a víz alatt keresgélve megragadja a hímtagját. Alig ért hozzá, máris felhördült és elélvezett. Nemsokára Jotefa is kielégült, és még mindig nevetett. Kikapaszkodtak a patakból, az ágyékkötőjükkel leseperték magukról a vizet. Aztán megették a gyümölcsöt, amit magukkal hoztak. Jotefa egy szóval sem említette a történteket, mintha nem volna jelentősége vagy már el is felejtette volna. Hát nem csodálatos, Paul? Olyasmit csinált veled, ami a keresztény Európában szorongást, lelkiismeret-furdalást, bűntudatot és szégyent ébreszt. De a favágó számára a szabadság puszta szórakozás, időtöltés volt.

Kell ennél nyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy az úgynevezett európai civilizáció tönkretette a szabadságot és a boldogságot, mert megfosztotta az embereket a test örömeitől? Már holnap belekezdesz egy képbe, amely a tahitiak és a pogányok harmadik nemét ábrázolja majd, annak a nemiségnek a rejtélyét, amely negyvennégy éves korodban, amikor már azt hitted, mindent tudsz önmagadról, ennek az édenkertnek és Jotefának köszönhetően felfedte, hogy a lelked mélyén, a férfias óriásban ott rejtőzködik a nő.”

(Részletek Mario Vargas Llosa Édenkert a sarkon túl című művéből)

Puhára vetettem az éjszakát

Ma puhára vetettem a csilló éjszakát, kertek araszoló sötétjét pilláim alá babusgattam s párnánk lett hűs kazlak sejtelmes zizzenése.

teljes bejegyzés >

Gyakran megbotránkoztam régebb azon, hogy a könyvekben a férfiak néha mennyire gátlástalanok tudnak lenni. Megcsalják, kihasználják szegény nőket, párhuzamosan szédítik anyát és lányát, két barátnőt, két testvért: mindegy, a lényeg az, hogy minél kevesebb idő alatt minél többször lefektetni minél többet belőlük.

teljes bejegyzés >