Vannak esetek, amikor nem egy testre, nem egy érintésre, nem egy pillantásra izgulsz fel. Nem is az intellektus vonz, még csak a személy sem fontos. Az indít be, hogy nem történik semmi. Történhetne, de a legelső mozdulatra eltűnne a vágy, amely mozdulatlanságodban majd szétfeszíti az izmaid.

Fekszel, önmagadra erőltetett tehetetlenségben, agyadat a láz, csípőd belsejét az elképzelt férfi mozgatja. Karnyújtásnyira a test, amely előidézte, de csak véletlen, hogy ő van ott, még a neme is alig számít. A tiltás is közrejátszik, de végig tudod, hogy egy pillanatra sem (jó, talán egyetlen, nagyon röpke és nagyon titkos pillanatra) rúgod fel a rendet. Bármit is tennél, már nemcsak rólad szólna többé. Csak fekszel és önmagaddal szeretkezel anélkül, hogy magadhoz érnél, és nem akarod, hogy ezt a végletekig önző erotikát elvegye tőled egy meggondolatlan simogatás.

Irodalmárok sora említette már a szerelembe való beleszerelmesedést, a szerelmet, mint eszmét – de hol írnak a vágy által előidézett vágyról? Hogy készüljön fel az ember lánya a levegőtlenségre, az ujjbegyfájdító, szex nélküli szexakarásra? Honnan tudja, hogy jól cselekszik, amikor egyetlen csókot sem követel, de nem valamiféle plátói szerelem, hanem a lehető legmocskosabb fantáziák miatt?

Nem is tudod, percekig tartott-e vagy egész éjjel. Még ébren voltál, amikor azt a nagyon pici szentségtörést elkövetted, de a rádnehezedő testetlen, tiszta erotika lassan egybefolyt az álommal. Hogy mégis valóság volt, biztosan tudhattad, amikor nappal, csevegés közben, minden ok nélkül ugyanaz az érzés hasított a lábad közé.