A napokban kezembe akadt egy kötet: úgynevezett B. Zsolt Barbara írta, és 2000-ben adták ki Nagyváradon, mégpedig úgy, hogy “nem támogatta egyetlen magyar intézmény, sem bank, sem minisztérium”, a borító tanúsága szerint. A címe már árulkodó: Háttal az arcodnak a térded felé dűlni, de belelapozva csodálkozik csak nagyot az olvasó. Ez bizony egy erotikus szonettkoszorú, mesterszonettel, ahogy kell. Előszó helyett levélváltást tartalmaz a könyv kiadásáról, valamint egy pozitív és két eléggé szkeptikus utószót is. Már ebben felmerül, hogy talán nem is nő írta, s ezzel én is kvázi egyet tudok érteni.

A könyvet explicit rajzok díszítik, és az a szomorú helyzet, hogy a rajzokat messze jobbnak tartom a verseknél. Nem tudom, hogy juthatott eszébe a faszt következetesen Kis-Magadnak nevezni (Austin Powers gonosz dokijának a “mini me”-je inspirálhatta?). No de nem akarom túlságosan elemezni a szonetteket, igazából nem is vagyok biztos benne, hogy ezt valaki komolyan bírta gondolni, inkább közlök néhány részletet. Itt van például az indító vers második szakasza:

I.

Két szemem száz öröm előre látója,
s feszesen megcéloz két mellem bimbója:
csiklandozd először őket ujjaiddal!
Mind a tizeneggyel! Lásd, pajzán e kis dal…

Később előkerül az a bizonyos tizenegyedik ujj is, különféle becenevekkel:

VII.

Pihenés alig kell… csak új parázs-szítás.
Most te következel: Kis-Magad szólítás!
Tenyereim között van az óriás nudli,
hagyd megszorítani, hengergetni, húzni…

Azt is megtudjuk, hölgyünk még egy menetre vágyik:

IX.

Simítom heréid, hormonjuk volt hasznom.
Tenyerem rajtuk, hogy új forrást fakasszon.
Pelyhüdt kis vitézek, pihenés fér rájuk.
Újabb lendületük okosan kivárjuk.

A X. szonettben már tesz is a folytatásról, nem eredménytelenül:

Türelmem gyümölcse szép lassan beérik,
Kis-Magad majdhogynem könyökömet éri!
Bombagyár a kezem, s bombám nem atom!

és az egyik kedvenc, a címadó sort tartalmazó vers - ebből egyszerre két szakaszt kell idézni:

XI.

Magam felnyársalva szeretek rád ülni,
háttal az arcodnak térded felé dűlni.
Köldökömig bent vagy - persze ez jelképes,
anatómia, hogy a hüvelyem véges.

Mozdulatlan maradj, és most fel-le csúszok.
Ilyen torna után eltűnnek a csúzok!
Érzed redőimet? Érzed szorításom?
Kertész-szerszámoddal most önkertem ásom.

Vannak esetek, amikor nem egy testre, nem egy érintésre, nem egy pillantásra izgulsz fel. Nem is az intellektus vonz, még csak a személy sem fontos. Az indít be, hogy nem történik semmi. Történhetne, de a legelső mozdulatra eltűnne a vágy, amely mozdulatlanságodban majd szétfeszíti az izmaid.

Fekszel, önmagadra erőltetett tehetetlenségben, agyadat a láz, csípőd belsejét az elképzelt férfi mozgatja. Karnyújtásnyira a test, amely előidézte, de csak véletlen, hogy ő van ott, még a neme is alig számít. A tiltás is közrejátszik, de végig tudod, hogy egy pillanatra sem (jó, talán egyetlen, nagyon röpke és nagyon titkos pillanatra) rúgod fel a rendet. Bármit is tennél, már nemcsak rólad szólna többé. Csak fekszel és önmagaddal szeretkezel anélkül, hogy magadhoz érnél, és nem akarod, hogy ezt a végletekig önző erotikát elvegye tőled egy meggondolatlan simogatás.

Irodalmárok sora említette már a szerelembe való beleszerelmesedést, a szerelmet, mint eszmét – de hol írnak a vágy által előidézett vágyról? Hogy készüljön fel az ember lánya a levegőtlenségre, az ujjbegyfájdító, szex nélküli szexakarásra? Honnan tudja, hogy jól cselekszik, amikor egyetlen csókot sem követel, de nem valamiféle plátói szerelem, hanem a lehető legmocskosabb fantáziák miatt?

Nem is tudod, percekig tartott-e vagy egész éjjel. Még ébren voltál, amikor azt a nagyon pici szentségtörést elkövetted, de a rádnehezedő testetlen, tiszta erotika lassan egybefolyt az álommal. Hogy mégis valóság volt, biztosan tudhattad, amikor nappal, csevegés közben, minden ok nélkül ugyanaz az érzés hasított a lábad közé.

Egy
kis
csend

Csöpp!
Csöpp! Csöpp!
Csökönyös egy csap.
Egy kis hülye szójáték.:
„Csak csöpp, semmi több;
Csöpp csepp csöppent: csöpp!”

Hosszú egy nap… Sok nagy csöcs-
csak szerettem volna. Se nagy, se csöpp.

Több csepp csöppent: csöpp! Csöpp!
Nem zavar. Ma este mindegy,
hány virgonc csepp
csöppen.

Drapp kesztyű takarta a kezét, combjait szorosan egymáshoz szorította, miközben zavartan magára gombolta a kabátját. Nem a hideg ellen védekezett, úgy érezte, minden tekintet a kölcsön vett vízióját fürkészi.

Feszengett.

Régebben is kölcsön vett dolgokat, egy-egy mondatot, gondolatot, gesztust, egyszer még egy kézírást is, de azokat szerette megmutatni a világnak.

De ez más volt.

Mellkasát megbénította a légszomj és a kávézó telített levegője. Ügyetlenül nyakára húzta a kendőt,  mielőtt szájához emelte volna a csészét. Becsukta a szemét, hogy a torkát végigszántó fekete keserűség megidézhesse a napok óta tartó delíriumos állapotot.

A szavakból teremtett képiség erősebb volt mint valaha. Ujjai a billentyűk helyett az asztalt markolták. Ajkán elindult egy kéjes mosoly, és lefejtette kezéről a kesztyűt. Türkizkék körmei belehasítottak a térbe. Hosszan ívelt nyakát lecsupaszította a mámor. Akarta a tekintetek sokaságát. Kitágult pupillái a vadászt  keresték. Vágyta, hogy becserkésszék.

teljes bejegyzés >

Találkoztunk. Hosszú idő óta nem tódult már az orromba a teste utánozhatatlan illata. Megölelt, felemelt és körbeforgatott. Újra érezhettem a karjai erejét, beletúrhattam a vékonyszálú selyemhajába. Legszívesebben, már ott, az állomáson, mindenki előtt letepertem volna. Lágyan lehelt csókot a nyakamra és a testem minden porcikája beleborzongott a viszontlátás testi-lelki örömeibe. Már útközben is csak bámulni tudtam rá, hiszen olyan rég nem láttam. A nyakán a pihék ágaskodtak, jól láttam őket a reggel első napsugarainak fényében. A keze a kormányt szorította és figyelte az utat. Nem tudtam mit mondani csak néztem az ujjait, a szemeit, az ajkait, a haját, amit láthattam belőle és a testéből. Ami nem a teste, az velem volt eddig is: tudtam a gondolatokról, amelyek a legtöbbet foglalkoztatják, az érzéseiről, a problémáiról.

teljes bejegyzés >

Nem értek a feminizmus elméletéhez, csak két-három alapkönyvet olvastam, azokat is helyenként átlósan. A mindennapi feminizmushoz sem igazán, bár azzal óhatatlanul, gyakran találkozom, és könnyebben magamévá teszem a „konkrét problémára konkrét megoldást kérünk”– típusú hozzáállást. A radikális feminizmus mint ideológia pont olyan távol áll tőlem, mint a szélsőjobb, az anarchia vagy bármilyen szélsőség, egyáltalán bármilyen ideológia. Ha a feminizmus a női egyenjogúságról szól, feminista vagyok, de ha a női felsőbbrendűségről és a férfinem demonizálásáról, akkor gimme a break.

De nem irányzatokról akarok itt vitatkozni, hanem egy olyan témáról, amellyel elismert és wannabe feministák egyaránt foglalkoznak. Nem tudom, hányan írták le összesen azt, hogy a nőnek felül a legjobb, ha ő irányít, de pont elégszer láttam ahhoz, hogy felbosszantson. A nő ne legyen passzív, legyen aktív kezdeményező, vegye kézbe az irányítást, hiszen ha ő diktálja a ritmust, akkor biztosan jó lesz neki.

Ha valaki a fentieket önmagáról mondja, készséggel elhiszem neki. Hiszen ő tudja. A baj ott kezdődik, amikor nekem akarják elmagyarázni, hogy nekem így lesz a legjobb. Hát kösz, nem.

teljes bejegyzés >

Egy kis (nagy)csütörtök délutáni zene, szexuális töltettel, de főleg nosztalgiaképpen.

1.

számomra (és úgy sejtem: általában mindenki számára) ha mozgóképről beszélünk: három valóságot különböztethetünk meg.

az egyik az, amelyben én, a néző ülök és nézem a képernyőt. ennek a valóságnak jobbára nagyon kevés köze van a másik kettőhöz, hiszen a másik kettő nélkülem is, az én nézői valóságom nélkül is létezik. ebben a valóság-dimenzióban söröket lehet nyitni, ropis tasakokat zörgetni, böffenteni, élcelődni, figyelni avagy nem figyelni a filmre, mert, mint fentebb említettem: ez a valóság-dimenzió és a másik kettő valóság-dimenzió egymással párhuzamosan is “elvan”, “el tud lenni”.

a másik a filmbéli valóság. itt azt a dimenziót értem, ami a vásznon a valóságot képezi. ha tetszik: hasonlatos egy festmény, egy fotó világához. ahhoz, hogy egyáltalán alkotás-szemlélő-féle dialógus kialakulhasson: a szemlélőnek el kell fogadnia az alkotás belső, a szemlélő valóságától általában eltérő valóságot. enélkül az elfogadás-megnyílás nélkül nem sülhet ki az egészből más, csak kényelmetlen fészkelődés és unatkozás a vászon-a képernyő előtt. persze ha az ember csak a licis szimpátiáját szeretné “közelebbről megismerni”, akkor épp jó ez így, épp elégséges

teljes bejegyzés >

Ha a nőt tárgyként használják, az a baj, ha a férfit kihagyják, az a baj. Ha explicit, az a baj, ha csak szimulált, az még nagyobb baj. Ha gyertyafényes, az a baj, ha szado-mazo, az is baj. Ha természetes, az is baj, s ha megrendezett, na annál nagyobb baj nincs is. Ha egy órát tart, nagyon uncsi, ha csak egy jelenet, az minekvan.

Kicsit belgásra sikeredett, igazából csak arról beszélek, hogy számtalan bajom van az erotikus tartalmú filmekkel. Nem mondom, hogy soha nem volt rám hatással egy-egy szexibb jelenet, de ha objektíve akarom nézni, arra jutok, hogy szexet nem érdemes filmre vinni. Jó, persze, a pornót és az úgynevezett erotikus filmeket (igen, azokat ahol teljesen meztelen férfit soha nem látunk) nyilván nem objektív megítélésre találták ki. De ha lehet svéd feminista pornót boncolgatni, vagy toplistákat állítani a legemlékezetesebb erotikus jeleneteknek, akkor egy mezei szemlélő miért ne elemezhetne?

Nemrégiben láttam egy olyan jelenetet, amellyel – gondolom – filmes szakemberek, elvetemült feministák, jóízlésű emberek mind-mind meg lehetnek elégedve. Valami német-magyar koprodukció volt, a lány háttal, meztelenül állt az ablaknál, a fiú szintén meztelenül odalépett hozzá, kicsit Titanic-szerűen álltak egy darabig, majd az ágyban simogatták egymást. Teljesen átlagos testű fiatalok voltak, a jelenetből csak úgy áradt a szerelem, a mozdulataik (a Titanicosat leszámítva) természetesek voltak. Mintha csak egy valódi szeretkezést látnék.

teljes bejegyzés >

“Telik-múlik az éjszaka, s Robertót azon kapjuk, hogy ott ábrándozik a térkép fölött, mely időközben a sóvárgott asszonytestté változott át.

Az a szerelmes is téved, aki az imádott nevet a part fövenyébe írja, holott egykettőre elmossa azt onnan a hullámverés; hát még ő! Ő vajon vélhette-e bölcs dolognak, hogy az imádott testet tengeröblök íveire és homorulataira, hogy imádottja haját a szigetek útvesztőjében kanyargó áramlatok folyására, orcájának nyári harmatfényét vizek csillogására, szemének titkát egy-egy üres sík kékségére bízza, minekokáért a térkép félbemaradt öblök és hegyfokok képében többször is azt az imádott testet idézi elébe? Vágyakozva bukott a térképre, süllyedő ajakkal szívta a kéj-óceánt, emitt egy földnyelvet csiklandott, amott egy szorosba félt behatolni, arcát a papírra szorítva szítta a szelek leheletét, szeretett volna felhörpölni forrást és eret, szomjasan elheverve deltavidéket szikkasztani, napként csókolni végig a partokat, tengerárként csucsujgatni a torkolati rejtelmeket…

teljes bejegyzés >

Annyira imádlak titeket, mondta és nőiességének teljes tudatában kényelmesen belehelyezkedett ismét a bőrfotelbe, kihívó mozdulattal téve keresztbe lábait. Tüdőszín csipke alsójának a megvillanása, szeméremajkainak halvány vonala a csipke mintái mögött valami szörnyű erejű, hipnotikus erővel bírtak. A villanás ideje, a combok nyitottságának a szöge pont tökéletes volt ahhoz, hogy se kurvás, se amatőr ne legyen, de ugyanakkor a pillanat hatékony tudjon lenni ránk, még nagyobb, még izzasztóbb hatalmat engedve át neki, felettünk.

Heten ültünk az asztalnál, meg ő. alacsony asztalok voltak, meg aztán ő távolabb is ült az asztaltól, kihívóan dorombolt testével. Ez az este nem arról akart szólni, amiről aztán végül mégis csak szólt. Eluralkodott felettünk, eltehénkedett nőiességével, ránk telepedett, mint egy ősanya-szellem, mint egy szétfolyó testű, és mégis idegbénítóan kívánatos kurtizán.

teljes bejegyzés >

Szabi. Egy “ismerősöm” megkérte: töltsön vele egy éjszakát. Bekötöttem hát a szemét, megforgattam jól, hogy a legkisebb sejtése ne legyen arról, hogy hová megyünk. (Ez volt a feltétel: úgy elkísérni, hogy többé soha ne találjon oda, ne ismerje se az utat, se a helyet, se a lányt, semmit.) Elvállalta.

- Látsz valamit?- kérdeztem.
- Nem.
- Biztos, hogy nem fogsz becsapni?
- Igen, mért tenném? (- a valóságos szabi biztosan megtenné. Ismerem. De ez most éppen nem a valóság leírása céljából történik)
- Talán, hogy visszaélj ezekkel a dolgokkal…
- Nem fogok. Teljesen józanul gondolkodom, és tisztában vagyok a dolgok súlyával.
- Rendben. Akkor induljunk.

teljes bejegyzés >

Nem tudja, milyen érzés az első csókot alig-kamaszként kapni. Azt mondják, ártatlanságában nagyszerű, vagy éppen sutaságában egyedi. Amikor az ember szexualitásának teljes tudatában kapja, felér egy orgazmussal. A cigifüsttől ködös bulin keresztül érkezett, szerelem és egyéb körítés nélkül, egy sorozat véletlenből születve, akárcsak Kundera Terezája.

Nőiessége lényegére tapintott, bár ez is ügyetlen, nyálas, minden elsőcsók-kellékkel felszerelt volt. Az ismeretlen érzés nem a tizenötéves, romantikus lelket vette célba – már régen nem volt az – hanem a hivatalosan is felnőttkorhoz közelítő, önmagát már régen ismerő testet.

teljes bejegyzés >

 

Van valami megnyugtató az állatiban. Valami bensőséges, valami meleg. Nem feltétlenül az ösztönök, a kémiák, a karmolások, a harapások ellilult nyomai, de az erő, a perpetuum mobile, ami minket embereket (agyilag, lelkileg és fizikailag is) életben tart. Ritkán mutatja meg magát ez az általam eleminek, az egzisztenciánk alap-tartozékának tartott erő. Ez az, ami leginkább össze tud kötni minket a túlságosan fontossá nevelt, monotonizált külsőségek alatt. Ez az, ami felemel, kitölt és megismertet, valakin keresztül, ismét, folyton új perspektívába helyezett és így új értelmet (értelmeket) nyert, ám alapjában alig megváltozott önmagunkkal. Ezt fejezi ki a fenti. A lenti változatban ott a szöveg is.Véleményeket kérnék, ha módodban áll.

A magyar feliratot a képkeret alatt lehet beállítani.

Gömbölyded volt, alacsony, elég alaktalan, ám engem kizárólag a kövérkés nők izgatnak. A magas, ifjú hölgy, a cingár cséphadaró, a rátarti ribanc, aki fényes, szorosra fűzött cipőjében peckesen parádézik fel-alá a Tauentzienstrassén, egyszerűen hidegen hagy.

Szelíd hálótársam angyali bájai mindig tökéletesen kielégítettek, sőt a meglepetés izgalmával és hálásan a természetnek azt is észrevettem nemrégiben, hogy az éjszakai mámor heve és édessége a tökéletesség csúcsát súrolja egy bizonyos eltévelyedésnek köszönhetően, amely, mint megtudtam, a harmincas évek közepén járó érzékeny férfiak körében nem is olyan szokatlan, mint azt eleinte gondoltam.

A „tudathasadás” egy jól ismert fajtájára célzok. Az én esetemben ez foszlányokban kezdődött, néhány hónappal a prágai utam előtt. Például az ágyban voltam Lydiával, igyekeztem felhangolni az előkészítő simogatások rövid sorozatával, amelyek elvileg megilletik, amikor egyszer csak tudatosodott bennem, hogy az ördögi Hasadás átvette az uralmat. Arcom nyaka redőibe merült, lábai szorítani kezdtek, a hamuzó lezuhant az éjjeliszekrényről, a világegyetem zuhant utána – ugyanakkor érthetetlenül és gyönyörűen, ott álltam a szoba közepén meztelenül, egyik kezemmel a szék támlájára támaszkodva, ahol a harisnyáját és alsóneműjét hagyta.

teljes bejegyzés >

Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom… igen… még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott, kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam… homályos, tompa… csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását.

 Jobb felől az ablak… ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel… a pénztárcámmal, az órával… tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás… szesszió… Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek… elbóbiskolok… … ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé… halkan ropog a kályhában… friss, meleg… fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette… ropogó fa és illatozó ág… meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel… gyertya-edzett viasz.

teljes bejegyzés >

Weöres Sándor versrészletek és Szűcs Judith dalszöveg részletek. A felvétel 2004-ben készült Pécsen, az Uránia moziban. Az  igazán jó rész 3:10-nél kezdődik.