Drapp kesztyű takarta a kezét, combjait szorosan egymáshoz szorította, miközben zavartan magára gombolta a kabátját. Nem a hideg ellen védekezett, úgy érezte, minden tekintet a kölcsön vett vízióját fürkészi.

Feszengett.

Régebben is kölcsön vett dolgokat, egy-egy mondatot, gondolatot, gesztust, egyszer még egy kézírást is, de azokat szerette megmutatni a világnak.

De ez más volt.

Mellkasát megbénította a légszomj és a kávézó telített levegője. Ügyetlenül nyakára húzta a kendőt,  mielőtt szájához emelte volna a csészét. Becsukta a szemét, hogy a torkát végigszántó fekete keserűség megidézhesse a napok óta tartó delíriumos állapotot.

A szavakból teremtett képiség erősebb volt mint valaha. Ujjai a billentyűk helyett az asztalt markolták. Ajkán elindult egy kéjes mosoly, és lefejtette kezéről a kesztyűt. Türkizkék körmei belehasítottak a térbe. Hosszan ívelt nyakát lecsupaszította a mámor. Akarta a tekintetek sokaságát. Kitágult pupillái a vadászt  keresték. Vágyta, hogy becserkésszék.

teljes bejegyzés >