Térképasszony
“Telik-múlik az éjszaka, s Robertót azon kapjuk, hogy ott ábrándozik a térkép fölött, mely időközben a sóvárgott asszonytestté változott át.
Az a szerelmes is téved, aki az imádott nevet a part fövenyébe írja, holott egykettőre elmossa azt onnan a hullámverés; hát még ő! Ő vajon vélhette-e bölcs dolognak, hogy az imádott testet tengeröblök íveire és homorulataira, hogy imádottja haját a szigetek útvesztőjében kanyargó áramlatok folyására, orcájának nyári harmatfényét vizek csillogására, szemének titkát egy-egy üres sík kékségére bízza, minekokáért a térkép félbemaradt öblök és hegyfokok képében többször is azt az imádott testet idézi elébe? Vágyakozva bukott a térképre, süllyedő ajakkal szívta a kéj-óceánt, emitt egy földnyelvet csiklandott, amott egy szorosba félt behatolni, arcát a papírra szorítva szítta a szelek leheletét, szeretett volna felhörpölni forrást és eret, szomjasan elheverve deltavidéket szikkasztani, napként csókolni végig a partokat, tengerárként csucsujgatni a torkolati rejtelmeket…