Karácsony előtt
Kába vagyok. A szemhéjamon keresztül fura fény-figurákat látok. Még alszom… igen… még olyan jó nem érezni, hogy hol végződik a paplan s hol kezdődik az alvásban kiforrósodott, kissé izzadt bőröm. Még olyan finoman nehéz az agyam… homályos, tompa… csak az ősi ösztönök. Azok működnek csak. Becsukott szemmel betájolom magam. Még álmodom, még nem vagyok éber, de az agyam megkezdte az alapprogramok betöltését, ezeknek indítását.
Jobb felől az ablak… ez a vörös fény a sötétítő. A játszi árnyék-minták? Biztos a függöny darabos, vörösen izzó háló-szemei. Akkor mögöttem van az asztal, fejem fölött, a képernyővel… a pénztárcámmal, az órával… tényleg, vajon még hogy nem csörgött? A kályha a lábamnál. Az ágy mellett biztos a könyvek. Olvasás… szesszió… Az ajtó. Valahol messze, balra. Szekrény. Ajtótól jobbra, illetve balra. Páratartalom-mérő a falon. Összecsukott ajkaim szétnyílnak, s a mély sóhajtáshoz nagy levegőt veszek… elbóbiskolok… … ízt érzek a számban. Illatot az orromban. Az illat a fáé… halkan ropog a kályhában… friss, meleg… fenyőillat. Kis ág, szaloncukrokkal, pici gömböcskével. Hugi hozta be. Ő is díszítette… ropogó fa és illatozó ág… meg az aprósütemény. Az is van. Vaníliás-kakaós. Lekvárral összeragasztva. Cseresznyéssel… gyertya-edzett viasz.