Hűtlenség: vonzások vagy választások
Amikor este biztonságos fészekbe, ismerős illatú testhez bújsz, nagyjából tudod a forgatókönyveket, hosszan nézed az arcát, belemerülsz a szerelmes, álmos vagy éppen izgalomtól ragyogó szempárba, vadászatot játszol hazai terepen, tudod, hol vannak akadályok, ismered a titkos ösvényeket, búvóhelyeket, csapdákat, csalikat, néha hunyó vagy, néha a bújó, sok év után is izgalmas és végtelen változatosságú mégis a játék az illatos kertben.
És amikor hirtelen gyökértelen leszel, mintha az életed nem is a te filmed lenne, és itt egy új, izgató helyzet, egy utazás, buli vagy tábor, és az Ismeretlen, akinek elveszhetsz a tekintetében. Akinek erdejében még nem jártál, nincsenek ismerős zugok, csak a félelem és izgalom illata, és menekülnél, meg nem is. Tegyük fel, megtörténik… Azt (is) írtátok, “A hűtlenség néha jót tesz egy kapcsolatnak.”
Hogy működik ez, mikortól válik végzetessé? Ha minden oké volt korábban, és csupán “véletlen kisiklás” történt a kölcsönös vonzások meghatározta pályán, valószínűleg minden visszaáll a helyére. Főleg ha meg lehet mindezt beszélni, sírni, nevetni, harcolni és elfogadni. Ha senki nem uralkodik a másikon, ha ajándéknak tekinti a szerelmet és a bizalmat.
De ha a többéves kapcsolat már kifelé is marakodásnak, egymás marcangolásának tűnik, ha a vadászat eldurvul, egyre többször játszódik le a két hunyó vagy két bújó felállásban a történet, akkor megbomlik az egyensúly, és a megszokott pályáról valósággal letaszít egy másik vonzás. Vissza lehet innen is térni? Lehet hazudni, de érdemes? Vagy megpróbálni beszélgetni? Újrakezdhető a történet ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanúgy, vagy majdnem ugyanúgy? Választás kérdése mindez? És végül: kívülről bele lehet látni egy ilyen helyzetbe, és lehet segíteni, ráébreszteni, nemcsak meghallgatni?