Térképasszony
“Telik-múlik az éjszaka, s Robertót azon kapjuk, hogy ott ábrándozik a térkép fölött, mely időközben a sóvárgott asszonytestté változott át.
Az a szerelmes is téved, aki az imádott nevet a part fövenyébe írja, holott egykettőre elmossa azt onnan a hullámverés; hát még ő! Ő vajon vélhette-e bölcs dolognak, hogy az imádott testet tengeröblök íveire és homorulataira, hogy imádottja haját a szigetek útvesztőjében kanyargó áramlatok folyására, orcájának nyári harmatfényét vizek csillogására, szemének titkát egy-egy üres sík kékségére bízza, minekokáért a térkép félbemaradt öblök és hegyfokok képében többször is azt az imádott testet idézi elébe? Vágyakozva bukott a térképre, süllyedő ajakkal szívta a kéj-óceánt, emitt egy földnyelvet csiklandott, amott egy szorosba félt behatolni, arcát a papírra szorítva szítta a szelek leheletét, szeretett volna felhörpölni forrást és eret, szomjasan elheverve deltavidéket szikkasztani, napként csókolni végig a partokat, tengerárként csucsujgatni a torkolati rejtelmeket…
De kéjének forrása nem a birtoklás, hanem a nélkülözés volt: míg ő itt eme csinos mestermunkát tapogatja, aközben valaki Mások az igazi szigeten – ahol szerelmese oly kecses pózokban nyújtózik el, amelyeket nem tudott még rögzíteni térkép –, meglehet, a gyümölcseit harapdálják, a vizeibe merítkeznek az igazi Szigetnek… Mások: bámész, vad óriások helyezik épp e pillanatban durva tenyerüket a keblére, ormótlan Vulcanusok teszik magukévá törékeny Aphroditét, illetik nyíló ajkait ugyanolyan bambán, ahogy a végső láthatáron, a Kanári-szigeteken is túli Seholsincs Sziget egyszeri halásza dobja vissza mit sem sejtve a gyöngyök legritkábbikát…
Hogy más szerető teszi rá a kezét… Ez a gondolat részegítette meg Robertót, ennek mámorában vonaglott hát, nyüszítve panaszolván az ő dárdás tehetetlenségét. S ahogy így fejvesztve, vaktában kalamolt az asztalon, mint aki el szeretne kapni legalább egy szoknyaszegélyt, a békés, lágyan hullámzó test képmásáról a tekintete hirtelen egy másik térképre siklott, melynek ismeretlen alkotója tán a nyugati föld tűzjáratait próbálta ábrázolni: látható volt rajta egész földtekénk, a kérgének dudorai fölött megannyi füstfelhő, a belseje meg csupa kiégett, kusza ér; és egyszer csak úgy érezte, ennek a glóbusznak az eleven képe ő, és hörgött, ahogy előtört a láva minden pórusán, ahogy kielégítetlen kéjének nedve fellövellt, s ahogy végül – mint írja: vízkórja szikkadtán elalélva – ájultan borult a vágyva vágyott délszaki testre.”
Részlet Umberto Eco: A tegnap szigete című regényéből.
Szólj hozzá!