Szabi. Egy “ismerősöm” megkérte: töltsön vele egy éjszakát. Bekötöttem hát a szemét, megforgattam jól, hogy a legkisebb sejtése ne legyen arról, hogy hová megyünk. (Ez volt a feltétel: úgy elkísérni, hogy többé soha ne találjon oda, ne ismerje se az utat, se a helyet, se a lányt, semmit.) Elvállalta.

- Látsz valamit?- kérdeztem.
- Nem.
- Biztos, hogy nem fogsz becsapni?
- Igen, mért tenném? (- a valóságos szabi biztosan megtenné. Ismerem. De ez most éppen nem a valóság leírása céljából történik)
- Talán, hogy visszaélj ezekkel a dolgokkal…
- Nem fogok. Teljesen józanul gondolkodom, és tisztában vagyok a dolgok súlyával.
- Rendben. Akkor induljunk.

Egy ideig csendesen lépdeltünk. Ő- sosem szólalna meg hiába. Én- csak igazán lényeges dolgokról szoktam beszélni. Főleg vele. A városban, az utcákon már csak néhány száraz levél adott pár utolsó életjelet magáról. Aludt minden körülöttünk. A bábu a kirakatban, a sofőr a taxiban, az áru a boltban, az órák a falon. Ében feketeség…- lett volna, ha a sárga lámpák fénye el nem kergeti.

- Miért vállaltad el?- kérdeztem.
- Mert kíváncsi voltam.
- Mire?
- Az ismerősödre. Milyen lehet az a lány akinek ilyesmi előfordul a fejében… Elhívni egy vadidegen fiút, akit összesen egyszer látott egy előadáson, hogy eltöltse vele az éjszakát. És elvárná, hogy ne értsem félre, és bekössem a szemem sállal, hogy azt sem tudjam hová, hol és kihez megyek. És elvárásai beteljesültek. Ím jön a fiú, és eltelik az éjszaka…
- …és nem fogod látni az arcát sem… Tudod! Mondtam már hogy teljes sötétséget akar.
- Tudom. Mondtad. De miért?
- Nekem azt mondta, hogy rajtatok kívül csak a semmi legyen.- Ezért.
- Hm… Vagy azért hogy mi legyünk csak a semmin kívül.
(Nevettünk)
(…)
- Messze van még?
- Nem. Nincs. Mindjárt ott leszünk… Félsz?
- Mitől félnék?
- Hát… attól, például, hogy milyen lesz.
- Hm. Nem félek. Csak kíváncsi vagyok… A csendre. A beszélgetésre. A beszélgetés közötti szünetekre. A rajtunk kívüli semmire - hallottam, amint elmosolyodik a hangja. Az ismerősödre. A szobájára, az ablakára, a könyvei illatára… (Talán elgondolkodott…- volna, ha félbe nem szakítom)
-Megérkeztünk. Pillanat, kinyitom az ajtót. így ni. És megyek is. Minden jót szabi, szia.
-Héhéhééé! és a sállal a szememen mi lesz? ki fogja leszedni?
-Mindjárt jön, s ő majd leveszi. Addig ne nyúlj hozzá!
-Jól van. Köszönöm hogy elhoztál. Szia!
-Szia.

(túl sokat beszéltem… Fel fogja ismerni a hangom. Gyorsan-gyorsan át kell öltöznöm. De előtte leültetem.)
Leültettem hát a szobámba: -Várj, mindjárt visszajövök és leszedem a sálat is…
-Rendben - felelte Ő.
(…)
-Mmmmm… Micsoda illat… Veled jött be?
-Gondolom igen.- válaszolom bizonytalanul.
-Milyen parfüm?
(nagy kacaj)
-Nem használok. Úgysem érezném… De ha elmondanád milyen ez az illat, hálás volnék érte.
-Elmondom, de akkor le kell venned a sálat és közelebb kell jönnöd, hogy jobban be tudjam azonosítani.
-Rendben - mondtam, és miután levettem a sálat a szeméről, kíváncsian bújtam hozzá.
-… Mmm. Fehér. Tiszta. Üde.- kulcsszavakban. Amúgy meg olyan mintha a tündérek hajnalban kimosnák a liliomot, s aztán kiteregetnék hogy az magába szívhassa a felkelő napfény ízét. Ezt megöntöznék egy kis harmattal, hozzáadnának egy adag friss üdeséget, és ez lenne belőle. Akárcsak Tipetupa, Csipike felesége.
(Vidáman felkacagtam. Hízelgett nekem a dolog, annál is inkább mivel kiskoromban nagyon szerettem ezt a mesét. Meg a Tipetupa-hasonlat is tetszett.)
-Mostmár igazán elárulhatnád milyen parfümöt használsz.
-Igazán nem parfüm! Kiskoromban volt egy polip-műtétem. Orvosi műhiba történt és azóta nem érzek semmiféle szagot, sem illatot. A friss levegőt is csak onnan, hogy hideg.
-Sajnálom. Ne haragudj!
-Ááá nem. Már hozzászoktam. És néha élvezem, hogy azt képzelek amit akarok az illatok helyébe.
(…)

Kissé kénylemetlen csend után.
-Az előbb, amikor itthagytál, hol voltál?
-Átöltözni.
-Úgysem látom. Akkor meg minek?
-Egyrészt azért, hogy érezzem az ünnepet-…

Félbeszakít:
- Miféle ünnepet?
-Ünnep az, ami nem hétköznapi, röviden. És a mai nap nem az. Ilyen egyszerű.
-Igen,… igaz. És másrészt?
-Másrészt, meg… biztosan megtalálod a módját annak, hogy hogyan fedezd fel a ruhám ünnepélyességét, ezért.

(Azóta sem tudja, hogy én voltam. De talán nem is ez a fontos az ilyen találkozásoknál, hanem maga a találkozások.)