Gömbölyded volt, alacsony, elég alaktalan, ám engem kizárólag a kövérkés nők izgatnak. A magas, ifjú hölgy, a cingár cséphadaró, a rátarti ribanc, aki fényes, szorosra fűzött cipőjében peckesen parádézik fel-alá a Tauentzienstrassén, egyszerűen hidegen hagy.

Szelíd hálótársam angyali bájai mindig tökéletesen kielégítettek, sőt a meglepetés izgalmával és hálásan a természetnek azt is észrevettem nemrégiben, hogy az éjszakai mámor heve és édessége a tökéletesség csúcsát súrolja egy bizonyos eltévelyedésnek köszönhetően, amely, mint megtudtam, a harmincas évek közepén járó érzékeny férfiak körében nem is olyan szokatlan, mint azt eleinte gondoltam.

A „tudathasadás” egy jól ismert fajtájára célzok. Az én esetemben ez foszlányokban kezdődött, néhány hónappal a prágai utam előtt. Például az ágyban voltam Lydiával, igyekeztem felhangolni az előkészítő simogatások rövid sorozatával, amelyek elvileg megilletik, amikor egyszer csak tudatosodott bennem, hogy az ördögi Hasadás átvette az uralmat. Arcom nyaka redőibe merült, lábai szorítani kezdtek, a hamuzó lezuhant az éjjeliszekrényről, a világegyetem zuhant utána – ugyanakkor érthetetlenül és gyönyörűen, ott álltam a szoba közepén meztelenül, egyik kezemmel a szék támlájára támaszkodva, ahol a harisnyáját és alsóneműjét hagyta.

Az érzés, hogy egyszerre két helyen lehetek, váratlanul nagy lendületet adott; mindez azonban elhanyagolható élmény a későbbi fejleményekhez képest. Türelmetlen elszakadási vágyam miatt azonnal ágyba cibáltam Lydiát, amint befejeztük a vacsorát. A tudathasadás ekkor már a tökéletesség szakaszába lépett. Egy karosszékben ültem, féltucatnyi lépésre az ágytól, amelyben Lydiát megfelelő módon elhelyeztem és elrendeztem. Jó kilátást nyújtó bűvös helyemről néztem izmos hátam vibráló, ugráló izmait az erős éjjeli lámpa laboratóriumi fényében, amely kiemelte rózsaszínű térde gyöngyházfényű villanásait és egy bronzszín sugarat a párnára terülő hajában – nagyjából mindössze ennyit láttam belőle, míg hatalmas hátam le nem csúszott, hogy zihálva megtámaszkodjak, félig a nézőtér felé fordulva.

A következő szakasz akkor következett, amikor rájöttem, hogy minél messzebb áll két énem egymástól, annál nagyobb a mámor; ezért minden éjjel néhány lépéssel távolodtam az ágytól, és székem hátsó lábai nemsokára elérték a nyitott ajtó küszöbét. Végül a társalgóban találtam magam – míg a hálószobában szeretkeztem. Nem volt elég. Vágytam megtalálni a módját annak, hogy legalább száz yardra álljak a kivilágított színpadtól, amelyen szerepelek; arra vágytam, hogy a hálószobai jelenetet egy messzi felső karzatról, kék ködben szemléljem a csillagokkal borított boltozaton úszó allegorikus jelenetek alól; hogy a kicsiny, ám jól kivehető és nagyon tevékeny párocskát színházi látcsővel nézzem, messzelátóval, hatalmas teleszkóppal vagy egyelőre ismeretlen erejű optikai műszerekkel, amelyek növekedő eksztázisom függvényében egyre nagyobb hatótávolságúak lesznek.

Valójában azonban soha nem jutottam távolabb a társalgó rádiódobozánál, és a látványt már akkor megtörte az ajtófélfa, ezért kinyitottam a hálószobában a szekrényajtót, hogy a ferde vizsgálótükörben vagy spiegel-ben látsszon az ágy.

Ám sajna egy áprilisi éjszakán, amikor az eső hárfái afrodiziákumhangon búgtak a zenekarban, én pedig legtávolabbi helyemen, a tizenötödik széksorban ültem, és egy különösen jó előadásra vártam – amely valójában épp elkezdődött, játszó énem nagyon találékony, szédületes formában volt – onnan, ahol magamat láttam a messzi ágyból, Lydia ásítása hallatszott, és ostobán azt mondta, hogy ha nem megyek lefeküdni, bevihetném neki a piros könyvet, amelyet a társalgóban hagyott. Valóban, a könyv a székem mellett, a rádiódobozon feküdt,én pedig ahelyett, hogy bevittem volna, az ágy irányába hajítottam, a lapok úgy libegtek mint a szélmalom szárnyai. Ez a furcsa és irtózatos megrázkódtatás megtörte a varázst. Olyan voltam, mint egy szigetlakó madár, amely elfelejtette a levegőbe emelkedés fortélyát, és akár a pingvin, csak álmában repül. Keményen próbáltam visszaidézni a meghasadást, és talán végül sikerrel is járok, ha egy új és nagyszerű rögeszme nem irtja ki a vágyat, hogy visszatérjek szórakoztató, ám elég együgyű kísérleteimhez.

Részlet Vladimir Nabokov Kétségbeesés című regényéből