Az a kellemetlen (vagy kellemes?) pillanat, amikor az ember bemutatja a barátját/barátnőjét a szülőknek. Alkalomadtán a szomszédnak is.

Ms. White

Mások nem éppen jó tapasztalatából tanulva elhatároztam, hogy soha nem mutatom be a barátomat a szülőknek, míg valahogy a lelkem mélyén el nem dől, hogy lesz-e valami komolyabb a dologból. Így hát teltek, múltak az évek, és a szülők azért kezdtek aggódni, mert látszólag nem tanúsítottam érdeklődést egyetlen pasi iránt sem.

Néha megtudták, hogy van valakim, és érdeklődéssel várták, hogy hátha bemutatom nekik, viszont a találkára nem került sor. A szüleim akkortájt kezdték úgy érezni, hogy ideje lenne férjhez adni engem, amikor elköltöztem otthonról. Ezt persze nem hagyták annyiba, minden egyes telefonhívás valahogy így kezdődött: „…és a fiúkkal hogy állsz?”

Aztán egyszercsak bevallottam, hogy van valaki. Haza is vittem, megtörtént a bemutatkozás. Később anyu félrehívott, és elmondta, hogy miért kellene szakítanom vele.

Mr. Black

Végzős voltam, amikor az eset történt. Barátnőm nálam egy évvel fiatalabb, gyönyörű sötétszőke lány volt. Eljött a pillanat, amikor be kellett mutatnom a szüleimnek. Az alkalomhoz illő, zöld kockás miniszoknya, hosszú harisnya, szűk blúz. Kézenfogva sétálunk a tömbházunk fele, útközben találkozunk az alsó szomszéddal, aki gyanúsan sokáig néz utánunk.

A szüleimmel minden rendben, teázunk, aztán bevonulunk a szobámba, és belefeledkezünk a csókolózásba. Ekkor csengetnek az ajtón. Vihorászás hallatszik a nappaliból, és az alsó szomszéd feleségének a hangja: „Mondta a férjem, hogy a fiatoknak olyan szép barátnője van, úgyhogy feljöttem megnézni.” Ez alól nem volt kibúvó: elősomfordáltunk a szobámból, és szépen bemutattam a barátnőmet.

Másnap két másik szomszéd gratulált, hogy hallották, milyen szép barátnőm van. A többieknek valószínűleg nem volt bátorságuk bevallani, hogy tudnak róla. Mert az kizárt, hogy ne hallották volna.

Ms. Grey

Nem volt alkalmam arra, hogy humoros pofavizit-élményeket raktározhassak el. Az első három komolyabb barátomat ugyanis nagyon nem szívlelték otthon. (Komolyabb amúgy nem föltétlenül jelentette azt, hogy hozzá akartam menni, csak hogy megvolt már néhány hete, és büszke voltam rá.)

Persze érvek érkeztek mindhárom fiatalember ellen, de egy idő után úgy éreztem: ha van sapkája, azért, ha nincs sapkája, azért. Mindegy volt, alacsony vagy magas, szőke vagy barna, sovány vagy kövér, munkanélküli vagy a megyei tanácsnál dolgozik.

A pohár akkor telt be, amikor egyik férfiú közölte velem, többé nem látogat meg otthon, mert rosszul esik neki a megjelenésére fagypont alá süllyedő hőmérsékletű légkör. Ezután egyetlen pasimat sem mutattam be otthon.

A frász azóta is bennem van, úgyhogy lehet, a következő pofavizit-áldozat a majdani férjem lesz, mert őt azért ugye muszáj.

Mr. Green

A barátnő bemutatása – hát, ez olyan fura helyzet, ami ide-oda csúszkál a hivataloskodó, a kényszeredett, a nevetséges és a kellemetlen között. Azt persze nem mondhatnám, hogy botrány lett volna belőle – azt csak akkor, ha provokációból azt jelentem be, meleg vagyok, de akkor lehet, hogy legalább mindenki elnémul a meglepetéstől –, ezzel együtt szörnyen hülyén éreztem magam. A végén meg azért lógtam ki a sorból, mert az ősök és a nagy ő fokozatosan elkezdtek felszabadultan csevegni.

Egy kicsit olyan volt az egész, mikor muszáj bulit szervezned, csomót izgulsz, de közben tele a hócipőd az egésszel, nem érzed felszabadultan jól magad akkor sem, mikor mások már belerázódtak, és a végén még neked kell a hányást is feltakarítani a fürdőszobából.

Ms. Red

Szerencsére a szüleim mindig nagyon jól viszonyultak a helyzethez, ami az ő szemükkel nézve azért nem volt annyira rózsás: azokban a kapcsolatokban, amik a bemutatásig fejlődtek, mindig volt valami akadály. Pédául az első komoly pasim román volt. A tágabb család fel volt háborodva, de volt olyan is, aki vigasztalt… hogy végülis annyi tragédia, meg szerencsétlenség van a világon, hogy tulajdonképpen ez még eléggé elviselhető.

Ilyeneket persze csak nekem mondtak, de ha nem így lett volna, akkor sem értett volna belőle egy mukkot sem a srác. Eleinte furcsa is volt a közös családi ebédeknél, hogy akkor milyen nyelven beszélünk. A szüleim (akiknek tényleg számított a véleménye), nagyon jófejek voltak, mert hát ha nekem ez jó…

És így volt a többi esetben is, nem jöttek a bölcs dumákkal, hagyták, hogy magam tapasztaljam meg azt, amit beválallok. Úgysem hallgattam volna rájuk…