Részletek, amiket észben tartasz

június 9, 2008, piri_amarella »

Emlékszel arra a pillanatra, amikor ráizzadt a kezed a könyvnek arra a bizonyos lapjára, majd pszichedelikus ábrándként jutott eszedbe éveken keresztül, amit akkor olvastál…? Valaki más is emlékszik.

ELSŐ FELVONÁS

 

Marquez elérhetetlennek alkotta meg a szép Remediost. A lány már születésekor is különleges: egy jelképes, a földi lét valósága ellen védelmet nyújtó burokba született. Ez a jelképes burok lehetővé tette, hogy lelke egész földi élete során olyan tiszta maradjon, mint születése napján.

Ellentmondásként éppen ez a tisztaság alakul a férfiak szemében katasztrófát is előidézni képes női vonzerővé. A lánynak fogalma sincs félelmetes, fatális erejéről, ez teszi igazán ellenállhatatlanná. És mi lenne epesztőbb egy kamaszlánynál, aki természetes megnyilvánulásairól nem is sejti, hogy kacérnak is értelmezhetőek, és aki értetlenkedve ácsingál a neki szerelmet valló, majd a szerelembe belehaló férfi előtt…

(Amarella)

 

“Soha nem tudta meg, amíg e földi világban élt, hogy megmásíthatatlan sorsa, a lázító nőiség mindennapos katasztrófát jelent. Valahányszor Ursula tilalmát megszegve az ebédlőbe lépett, páni kétségbeesésbe sodorta az idegeneket.

Nagyon is szembeötlő volt, hogy a durva ing alatt teljesen pucér, és senki sem látta be, hogy nem kacérságból borotválja kopaszra tökéletes fejét, s az sem bűnös kihívás, ha a meleg miatt szemérmetlenül feltárja a combját, vagy ha élvezettel szopogatja az ujjait, miután puszta kézzel a szájába rakta a falatot. Azt viszont egyik családtag sem tudta, amit az idegenek

tüstént érzékeltek: a szép Remedios valami izgató levegőt, kínzó fuvallatot áraszt, amely órák múlva is érződik mindenütt, ahol megfordult. Szerelmi viharokban edzett férfiak, akik a világ minden próbáját kiállták, megesküdtek rá, hogy még soha nem éreztek olyan gyötrő vágyat, mint amit a szép Remedios természetes szaga vált ki belőlük.

A begóniás tornácon, a szalonban, a ház bármely részén pontosan meg lehetett állapítani, hogy hol tartózkodott, és mennyi ideje ment el onnan. Jellegzetes, összetéveszthetetlen nyomot hagyott, amelyet a háziak egyike sem érzett, mert régóta beleolvadt a mindennapos szagokba, de az idegenek azonnal megszimatolták.”

(Részlet Gabriel Garcia Marquez Száz év magány című regényéből)


 

Llosa erotikus jelenetei fülledtek és nem is nagyon konvencionálisak. Mondhatni extrém, de legalábbis egzotikus jeleneteket tár elénk, amelyek izgatóak, megmozgatják a fantáziánkat és olykor elborzasztanak, mivel talán egy kicsit igen pikánsak és nem köznapiak az erotikus játék kontextusának vonatkozásaiban. A nemi erőszak és a homoszexualitás egyaránt érdekes és erotikus az ő előadásmódjában is, és olyan érzelemdúsan vannak tálalva a jelenetek, hogy még egy sziklát is megindítana.

(Kázmérka)

 

I.

“Belépett a kunyhóba és a küszöböt átlépve gyufát keresett a zsebében. Meggyújtott egy szálat, és az ujjai közt felszikrázó kékes lángocska fényében meglátta a képet, amelyet soha többé nem felejtett el, és amelyet a következő napokban és hetekben megpróbált megörökíteni, abban a lázas önkívületben dolgozva, amelyben a legjobb képeit festette.

A látványt, amely hosszú idő elteltével is úgy maradt meg az emlékezetében, mint tahiti életének egyik olyan kivételes, látnoki pillanata, amelyben ha néhány másodpercre is, de megérinthette, átélhette mindazt, amiért a déltengeri tájakra utazott, amit Európában nem találhatott meg, mert a civilizáció megsemmisítette.

A földre terített matracról a meztelen, hason fekvő Teha’amana kerek farát felemelve, ívben meghajlott háttal, arcát félig feléje fordítva, olyan végtelen rettegéssel nézett rá, hogy a szeme, a szája, de még az orra is a páni félelem fintorába torzult. A férfi keze is nedves lett az rémülettől. A szíve hevesen kalapált.

El kellett dobnia a gyufát, mert a körmére égett. Amikor meggyújtott egy másikat, a lány még mindig ugyanabban a pózban feküdt, és ugyanazzal a félelemtől kővé dermedt arckifejezéssel nézett rá.

 

- Én vagyok az, Koke - nyugtatgatta és közelebb lépett. - Ne félj tőlem, Teha’amana.

A lány sírva fakadt, és a hisztérikus zokogással kevert összefüggéstelen habogásából a férfi többször is kihallotta a tupapau szót. Hallani akkor hallotta először, de írásban már találkozott vele.

Miközben magához szorította és az ölébe ültette a lányt, Teha’amana pedig lassan megnyugodott, emlékezett is rá, hogy a sziget egykori francia konzulja, Antoine Moerenhout Voyages aux iles du Gran Océan című könyvében (Párizs, 1837) is szerepelt a szó, amelyet Teha’amana reszketve ismételgetett, a szemére vetve, hogy egyedül hagyta a sötétben, lámpaolaj nélkül, pedig tudja, mennyire fél a sötétségtől, mert a homályban előmerészkednek a tupapauk.

Így történt, Koke: amikor a sötétben beléptél a szobába kezedben a gyufával, Teha’amana azt hitte szellemet lát.

Léteztek tehát a holtak szellemei, ezek a görbe karmú, farkasfogú, gonosz démonok, amelyek üregekben, barlangokban, a sűrű bozótban és az odvas fákban rejtőzködtek és olykor előbújtak, hogy rémisztgessék és gyötörjék az élőket. Ezt írta Moerenhout abban a könyvben, amelyet Goupil telepes adott kölcsön neked, és részletesen beszámolt azokról a maori istenekről és szellemekről, amelyek az európaiak megérkezésével tűntek el, mert a civilizáció kiirtotta a hiedelmeiket és a szokásaikat. És talán Lotinak abban a regényében is volt róluk szó, amely annyira lázba hozta Vincent-t, és amelyik először ültette el benned Tahiti gondolatát.

Lám, mégsem tűntek el egészen. A szépséges múlt maradványai továbbra is ott lapultak a keresztény köntös alatt, amelyet a misszionáriusok és a papok kényszerítettek rájuk.

Sosem beszéltek róla, és valahányszor Koke megpróbált kihúzni valamit a bennszülöttekből a régi hiedelmeikről, arról az időről, amikor még olyan szabadok voltak, amilyenek csak vademberek lehetnek, értetlenül néztek rá.

Kinevették - miről beszél? -, mintha mindaz, amit az őseik csináltak, imádtak és rettegtek, elenyészett volna az életükből. És mégsem volt így, legalábbis ez a mítosz tovább élt, ahogy a karjában tartott lány panaszos nyöszörgése is bizonyította: tupapau, tupapau.

Érezte, hogy a hímtagja felágaskodik. Reszketett a vágytól. Amikor a lány észrevette, elnyúlt a matracon, azzal a lassú, harmonikus, macskaszerű mozdulattal, amit annyira vonzónak és titokzatosnak talált a bennszülött lányokban, és várta, hogy a férfi levetkőzzön.

Lázasan lüktető testtel mellé feküdt, de aztán nem hágott föléje, hanem hasra fordította, abba a pózba, amelyben meglepte. Még ott lebegett a szeme előtt a lány rémülettől összeszorított, felemelt farának kitörölhetetlen képe.

Nehezen tudott belehatolni - hallotta ahogy dorombol, nyöszörög, összerándul, aztán felsikít - és amint bepréselte a hímtagját a szűk, vonagló résbe, ordítva elélvezett. Teha’amana szodomita meghágásakor egy pillanatra vadembernek érezte magát.

Másnap reggel, alighogy megvirradt munkához látott. Száraz idő volt, az égen könnyű felhők úsztak; hamarosan egész színorgia bomlik ki körülötte. Meztelenül megmártózott a zuhatag vizében és eszébe jutott, hogy odaérkezése után nem sokkal egy Claverie nevu ellenszenves csendőr meglátta, ahogy ruhátlanul pancsol a folyóban és megbüntette, amiért “vétett a közszemérem ellen”.

Akkor találkoztál először az álmaidnak ellentmondó valósággal, Koke. Bement és kapkodva főzött egy teát. Égett a türelmetlen tettvágytól. Amikor fél óra múlva Teha’amana is felébredt, már annyira elmerült a vázlatokban és a kép elokészítő munkálataiban, hogy meg sem hallotta, ahogy jó reggelt kíván.”

 

II.

“Hajnalban indultak útnak egy tarisznya elemózsiával, mindketten csupán ágyékkötőben. Paul megszokta, hogy mezítláb jár, ahogy a bennszülöttek, nyaranta így tett Bretagne-ban is, meg még azelőtt, Martinique szigetén.

Bár a Tahitin töltött hónapok során sokat utazgatott, sosem tért le a parti utakról. Ez volt az első alkalom, hogy igazi bennszülött módjára bement az erdő mélyére, a fák, a bokrok és kúszónövények alkotta sűrűbe, amely a fejük fölött összefonódva eltakarta a napot, és elindult egy számára láthatatlan ösvényen, amelyet Jotefa azonban könnyűszerrel felismert.

A fénypászmákkal tarkított, ismeretlen madarak énekétől hangos zöld félhomályban, a teste minden pórusát megtöltő, nedves olajosan tapadó, növényi illatot belélegezve Pault mámorító, felemelő teljességérzés töltötte el, mintha varázsitalt ivott volna.

Egy-két méterrel előtte a fiú magabiztosan követte a csapást, a karja ütemesen mozgott léptei ritmusára. A karja, a válla, a háta meg a lábizmai mozgása verítéktől csillogó bőre alatt minden lépésnél a régmúlt korok harcosait vagy vadászait idézte, ahogy az erdő mélyére hatolva az ellenséget lesik, hogy a levágott fejet hazavigyék a vállukon és feláldozzák könyörtelen istenüknek.

Koke vére felforrósodott, a hímtagja és heréje szinte izzott, és majd megfulladt a rátörő vágytól. Csakhogy – ejnye, Paul, Paul! – nem egészen a megszokott vágy volt ez, hanem hogy odaadja magát neki, hogy amaz tegye őt magáévá, ahogy a férfiak szokták az asszonyokat. Mintha olvasna a gondolataiban, Jotefa hátranézett és rámosolygott. Paul fülig elvörösödött: vajon a fiú észrevette az ágyékkötő redői közül kikandikáló, felmeredő hímvessződet? Látszólag nem törődött vele. - Az útnak itt vége – mondta, és előremutatott. – A túlsó parton folytatódik. Meg kell mártóznunk, Koke.

Belegázolt a patakba, és Paul követte. A hideg víz jóleső érzéssel töltötte el, megszüntette az elviselhetetlen feszültséget. Amikor a favágó látta, hogy Paul elidőzik a folyóban, letette a túlsó parton az elemózsiás tarisznyát meg az ágyékkötőjét, és nevetve újra a vízbe ugrott.

A víz valósággal dalolt, ahogy hullámot és tajtékot vetett arányos teste körül. „Nagyon hideg”, mondta, és egészen közel húzódott Paulhoz, aztán meg is érintette. Zöld és kék volt minden, egyetlen madárfütty sem hallatszott, és a sziklák közt rohanó víz mormolását leszámítva csend, nyugalom és olyan szabadság vette őket körül, amilyen a földi paradicsomban honolhat, gondolta Paul.

A hímtagja újra megmerevedett, és úgy érezte, elájul a még sosem tapasztalt vágytól. Átadni, megadni magát, akár egy nő, hogy a favágó durván magáévá tegye. Legyőzte a szégyenérzetét, háttal Jotefához sodródott, és a mellére hajtotta a fejét.

A fiú üde nevetéssel, amelyben semmiféle gúnyt nem érzett, átkarolta a vállát, és erősen magához szorította. Érezte, ahogy elhelyezkedik, és hozzásimul. Hirtelen megszédült és behunyta a szemét.

A fiú hímvesszője is kemény volt, ahogy a hátához feszült, és ahelyett hogy ellökte vagy megütötte volna, ahogy a Luzitano, a Chili vagy a Jerome Napoleon fedélzetén a cimborákat, akik nőnek akarták használni, most undor nélkül, hálásan odaadta magát – Paul, Paul! –, és ő is élvezte.

Érezte, hogy Jotefa keze a víz alatt keresgélve megragadja a hímtagját. Alig ért hozzá, máris felhördült és elélvezett. Nemsokára Jotefa is kielégült, és még mindig nevetett. Kikapaszkodtak a patakból, az ágyékkötőjükkel leseperték magukról a vizet. Aztán megették a gyümölcsöt, amit magukkal hoztak. Jotefa egy szóval sem említette a történteket, mintha nem volna jelentősége vagy már el is felejtette volna. Hát nem csodálatos, Paul? Olyasmit csinált veled, ami a keresztény Európában szorongást, lelkiismeret-furdalást, bűntudatot és szégyent ébreszt. De a favágó számára a szabadság puszta szórakozás, időtöltés volt.

Kell ennél nyilvánvalóbb bizonyíték arra, hogy az úgynevezett európai civilizáció tönkretette a szabadságot és a boldogságot, mert megfosztotta az embereket a test örömeitől? Már holnap belekezdesz egy képbe, amely a tahitiak és a pogányok harmadik nemét ábrázolja majd, annak a nemiségnek a rejtélyét, amely negyvennégy éves korodban, amikor már azt hitted, mindent tudsz önmagadról, ennek az édenkertnek és Jotefának köszönhetően felfedte, hogy a lelked mélyén, a férfias óriásban ott rejtőzködik a nő.”

(Részletek Mario Vargas Llosa Édenkert a sarkon túl című művéből)

 

Szólj hozzá!

Használhatod a következő XHMTL tag-eket: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <code> <em> <i> <strike> <strong>


Biztonsági kód

biborka.jpg Bocskor Bíborka énekesnő



0
Bármelly suttyó kölök tud
Lapos tsókot le-kenni,
Bármelly reves karó tud
Érzéstelen döfölni;
Könyvekbűl meg nem érted,
Mint kell nyakon lehellni,
Nyelv-tsútssal fülbe mászni,
Czimpák tsókolgatását,
Bimbók birizgatását,
Hajlások songatását,
S ha már a kis fazék forr
Véletlen bé-hatolni
Tsiklándva és tsavarva,
Hogy az el-bízott libuczka
Levegő után sepegjen,
Ismerve Herosára.

Weöres Sándor




0
    • Nagy marha vala,/ ki ezt elkövette vala,/Írókáját mártotta szarba!/ Nincsen rímhez fantázia! (...)

      gőre ábor

    • Első óvszervásárlásom középsulis gólyaként történt egy rangidős személy megbízásából (fikáztatás címén). Egész pirulva mentem be akkor még a sarki szupermarketbe.... (...)

      Szusz

    • Valasz Lilitnek!:) Tudod Lilit, itelkezni a legkonnyebb….d e az elet az mas…..akkor minden eloben megy, nincs visszajatszas… .hanem mindent akkor kell eldontened! szoval... (...)

      Alex




  • 0
    Egologó - Az erdélyi blogring

    Női tekintet Férfi tekintet Meleg tekintet Transindex Art Fotó Film Zene Fogyasztói kultúra Irodalom Napló-esszé Gender Más