Puhára vetettem az éjszakát

Ma puhára vetettem a csilló éjszakát, kertek araszoló sötétjét pilláim alá babusgattam s párnánk lett hűs kazlak sejtelmes zizzenése.

Jössz puhán, hajadról földre omlik a távol, amit szikrákká borzolt ma aggódó szívverésed, de hozod, szíjas inakkal, biztos erővel a tajtékos, tarka világot elém, s ölembe borítod kincseit.

És én, a gyenge, ugyan mit adhatok?

Jöjj csak, rám éhesen, rám szomjasan, mint kibomló Éden, várlak igéző szemmel, kitárul néked sziromló testem hullámzó hava, s bozontod bozontom szántja oly hamar, hogy elvesz combjaim között már régen látott szakállas mosolyod.

Jöjj ujjongó nyelveddel föl bőröm bársonyán, végig vezetnek hajadba túró, karmos ujjaim, a rejtek ott remeg, csillog, csücsörít ahol az utak összefutnak.

Vörös, verdeső nyelved varázsol csiklómból dicsfényes lüktetést, nászi diadalt, hogy várni nem győzöm duzzadó botod, ó, emel már, méhemig döf, most újra, s újra, sikolyom ajkaid között elbújtat, mint bozót a réti héjától űzött kismadarat, s a világ ujjongva rámszakad, és boldog-görcsösen vonaglok csak ölemmel fojtva, szorítva Téged.

Hallod? Körben a vágyunktól rőtté vált hegyek ujjongva, hirtelen felsikoltanak.