…A lány felkapta a serleget, ivott, s leült nővéreihez. Egyre iszogattak a teherhordóval, s vége-hossza nem volt a táncnak, nevetésnek, dalnak, versnek, rigmusnak. A teherhordó dévaj enyelgésbe kezdett velük, csókok, harapások, csiklandások, pajzán simogatások estek, ez megdögönyözte, az megcsapdosta, amaz pofozgatta, ez illatszert kínált neki, s ő nyakig volt az élet gyönyörűségében, akárcsak ha a paradicsomban vigadt volna a hurik társaságában.

Így mulatoztak, míg a bor a fejükbe szállt, s a mámor hatalmába kerítette őket. Akkor a kapuslány fölkelt, levetkőzött meztelenre, csak leeresztett hajával takaródzott és belevetette magát a tóba, ott lubickolt, irgett-forgott, pancsolt, vizet vett a szájába és a teherhordóra fröcskölte. Aztán megmosta tagjait, combjai közét, kigázolt a vízből, belevetette magát a teherhordó ölébe és így szólt:

– Ó uram, ó kedvesem, mi a neve ennek? – és a szemérmére mutatott.

– Az az öled – mondta a teherhordó.

– Ugyan nem szégyelled magad! – nyakon ragadta és csapkodni kezdte. A teherhordó erre így szólt:

– A punád!

A lány újra jól rácsapott a tarkójára, mondván:

– Nem szégyelled magad, pfújj, de csúf!

– A nunád! – mondta a teherhordó.

– Pfuj, te, nem sül le a bőr a képedről? – kiáltott a lány és pofozta, ütötte-verte. A teherhordó erre így szólt:

– A punyirózád!

Erre a legidősebbik esett neki és agyba-főbe verte, mondván:

– Ne merj ilyet mondani!

S valahányszor a teherhordó kimondott egy nevet, újra odasóztak neki, úgyhogy egész elzsibbadt a tarkója az ütésektől.

Így űztek csúfot belőle, mígnem megkérdezte:

– Hát mi a neve nálatok?

– A vakmerő bazsalikoma! - mondta a lány.

A teherhordó felsóhajtott:

– Allahnak hála, csakhogy megmenekültem. Jól van, vakmerő bazsalikoma!

Körbejárt a kupa s a serleg. Ekkor fölkelt a második, levetkőzött, és a teherhordó ölébe vetette magát. A szemérmére mutatva megkérdezte:

– Ó, szemem fénye, mi a neve ennek?

A teherhordó így szólt:

– A punád!

A lány így szólt:

– Juj, be csúf! – s akkorát csapott rá, hogy visszhangzott tőle a terem. – Fujj, nem szégyelled magad?

– A vakmerő bazsalikoma! – szólt a teherhordó.

– Nem! – mondta és ütötte, csapkodta a tarkóját.

A teherhordó kiáltozott:

– Az öled! A punád! A kantád! A punyirózád!

Ők meg egyre hajtogatták: „Nem! Nem!”

– A vakmerő bazsalikoma! – szólt a teherhordó.

Mind a hárman hangos nevetésre fakadtak, nevettükben a földön fetrengtek. Nyakon ütötték és mondták:

– Nem! Mi hát a neve?

A teherhordó így szólt:

– Ó, húgocskáim, mi hát a neve?

– Hántolt szezám – mondták a lányok.

Aztán a lány felöltötte ruháit és tovább mulatoztak. A teherhordó jajgatott, nyakát és vállát fájlalta. Körbejárt a serleg, majd egy idő múltán felkelt a harmadik lány, kibújt ruháiból. A teherhordó a nyakához kapott, megszorongatta és felkiáltott:

– Allah szerelmére, a nyakam! A vállam!

A lány meztelenre vetkőzve a tóba vetette magát, alámerült, fickándozott, locspocsolt. A teherhordó csak bámulta mezítelenségét, olyan volt, mint a kelő hold, arca, mint a telehold, ha megtelik, mint a pirkadat, ha felragyog. Bámulta a termetét, a keble halmait, dúsan ringó telt csípőjét, a maga meztelenségében, ahogy megteremtette őt ura s feljajdult:

– Ó, jaj! – és hozzá intézve a szót így dalolt:

Ha zsenge ághoz hasonlítom a termetedet,

sokak szemében galád vagy lágy agyú lehetek,

mivelhogy úgy szebb az ág, ha hordja öltözetét

holott te fordítva épp, mezítlenül vagy a szebb!

Mihelyt a lány meghallotta a dalt, kiszállt a tóból, odament hozzá, az ölébe ült, és ágyékára mutatva kérdezte:

– Ó, uracskám, hogy hívják ezt?

– A vakmerő bazsalikoma! – mondta a teherhordó.

– Ugyan, ugyan! – szólt a lány.

– Hántolt szezám! – mondta a teherhordó.

– Uhhh! – kiáltotta a lány.

– Az öled!

– Jujj, jujj! Nem szégyelled magad?! – és rácsapott a tarkójára.

Valahány nevet sorolt fel neki, ráhúzott egyet, mondván: „Nem! Nem!”, míg végül a teherhordó így szólt:

– Mi hát a neve, húgocskám?

– Abu Manszúr karavánszerája! – felelte a lány.

A teherhordó így szólt:

– Hála Allahnak, hogy megmenekültem. Jól van, ó Abú Manszúr karavánszerája!

A lány felkelt, felöltötte ruháit és folytatták, amit félbehagytak. Járt a serleg körbe-körbe. Egy idő múlva fölkelt a teherhordó, levetette ruháit és beleereszkedett a tóba. Látták, hogy úszkál, megmossa nyakát a szakálla alatt, a hónalját, ahogy ők megmosakodtak. Aztán kijött, az úrnő ölébe vetette magát, karját a kapuslány ölébe fektette, lábát pedig a kulcsárlányéba. Aztán férfitagjára mutatva megkérdezte:

– Ó, úrnőim, hogy hívják ezt?

A lányok felkacagtak szavaira, jobbra-balra dőltek a nevetéstől. Egyikük megszólalt:

– A farkad!

– Nem! – mondta ő és mindegyiküket megharapdálta.

– A bögyörőd! – mondták a lányok.

– Nem! – mondta és mindegyiküket megölelgette.

Ekkor felvirradt a hajnal Sahrazádra, s elhalt ajkán az engedelmes szó.

Amikor eljött a tizedik éjszaka, így szólt hozzá testvérhúga, Dunjázád:

– Folytasd a mesét!

– Szíves-örömest – felelte Sehrezád. – Hallottam, ó, boldogságos király, hogy a lányok egyre-másra mondogatták: „A farkad, a bögyörőd, a dákód”, ő meg csókolgatta, harapdálta és ölelgette őket, mígnem lecsillapult tőlük szomjú vére. A lányok nevettek és végre megkérdezték:

– Ó, testvérünk, mi a neve?

– Nem tudjátok, mi a neve? - kérdezte a teherhordó.

– Nem – felelték.

A teherhordó így szólt:

– Ez egy rozzant öszvér, aki lelegeli a vakmerő bazsalikomát, belegázol a hántolt szezámba, és Abú Manszúr karavánszerájában hál.

(Az Ezeregyéjszaka meséi, az eredeti arab szöveg első teljes magyar fordítás, kilencedik éjszaka)