Annyira érzékeny volt a bőre, hogy percekig piros maradt ott, ahol megpaskolták. Talán ez keltette fel a Lány érdeklődését, vagy talán a vállán kiszóródott porcukorként heverő szeplőket akarta közelről megszemlélni. Azaz eleinte nem is volt tisztában vele, hogy akar valamit, egész nyáron át ott érett benne a kíváncsiság, és az őszben is jól benne jártak, amikor végre elismerte, hogy érdekli őt a nyurga vöröshajú Szürkeszemű.

Az, hogy nem is ismerték egymást, nem tűnt különösebb akadálynak. Kisvárosban könnyű volt megtalálni azt az ismerőst, aki ismerősének ismerőse ismeri a Szürkeszeműt, és nem volt nehéz összehozni, hogy „véletlenül” találkozzanak az utcán, és bemutatkozzanak egymásnak. De néhány hét után egyértelmű volt, hogy nem lesz türelme kivárni, amíg a Szürkeszemű magától (azaz kis segítséggel) rájön, hogy itt valaki valamit akar tőle.

Egy péntek éjszakán a menetrendszerű rumoskóla és több évtizedes bakelitlemezek hallgatása után végigjárták a várost, de a Szürkeszemű nem volt sehol, pedig ott kellett volna lennie. A Lány kinyomozta, hol lakik a Szürkeszemű (Kisvárosban nem létezett olyan, a lakók bármelyikével kapcsolatos információ, amit ne lehetett volna kideríteni), felvert álmából egy méltatlankodó szomszédasszonyt (lehetett már éjjel egy körül), aztán bekopogott hozzá.

Szürkeszemű ébren volt, egyedül volt, és különösebben nem csinált semmit. Várta, hogy valami történjen, de ahhoz már lusta volt, hogy utánamenjen a történendőknek. Azt, hogy mit is keres nála a Lány, nem kérdezte meg, úgy általában jobbnak látta semmit sem kérdezni, még a végén kellemetlenül érezné magát, és elmenne, akkor pedig aztán végképp nem történik semmi. Lány letelepedett mellé az ágyra, levetette a kabátját, egy idő után a cipőjét is lehúzta, törökülésbe kuporodott és hallgatagon bámulta a tévét.

Nem érezte kényelmetlenül magát, viszont fogalma sem volt, mit is kellene most csinálnia.

- Tudsz masszírozni? – kérdezte Szürkeszemű. Fogalma sem volt, de azért megpróbálta. A szeplők továbbra is ott voltak a Szürkeszemű vállain, egészen sok volt belőlük. Kért egy kis testápoló krémet, hogy jobban csússzanak az ujjai, és teljes erőből végiggyúrta az izmokat a hátán. Időnként megcsókolta, szegfűillata volt a bőrének, és olyan illata, mint a finom pornak egy szobában, ahová rég nem nyitott be senki.

Aztán cseréltek – a Szürkeszemű érintése hűvös volt, és a kezei valószerűtlenül nagyok, a Lány egészen aprónak érezte magát közöttük. Olyan volt vele szeretkezni, mint egy szelesebb napon úszni a tengerben, bebújni a hullámok taréja alá, érezni a bársonyos víz erejét, ahogy magával sodorja. Hazamenőben benézett a fürdőszobába – Szürkeszeműről azt pletykálták Kisvárosban, hogy van egy óriási zöld sarokkádja, és a fürdőszobája minden falát tükrök borítják. A fürdőkád valóban zöld, de teljesen hétköznapi lakótelepi kád volt, és volt egy talpig-tükör is, de persze nem tartott faltól falig.

A fáradtság másnapra sem múlt el, délelőtt felhívta a barátnőjét, és a padlócsempén hanyatt fekve elmesélte az egészet. A Szürkeszemű a barátjának mesélte el, akinek a húga a Lány barátnője volt, innen tudta meg, hogy később a Szürkeszemű írt egy novellát róla – sokért nem adta volna, ha elolvashatja, de sosem merte elárulni a Szürkeszeműnek, hogy tud róla.

Szürkeszemű nagyon távolságtartó volt, legalábbis attól a perctől kezdve, hogy kimásztak az ágyból. Péntek esti szeretkezéseik megszeghetetlen rituálévá váltak, soha nem találkoztak hétfőn vagy szerdán, és komoly egyeztetést igényelt, ha a Szürkeszemű péntek helyett inkább szombaton szerette volna látni. Türelmesen kivárták, amíg a másik befejezi a sörözést különbejáratú társaságukkal, aztán elindultak valamelyik éjjelnappaliba a kettőből – soha nem kézen fogva vagy összeölelkezve – és vásároltak egy üveg bort, meg amit éppen megkívántak. Egyik kedvenc játékuk volt, hogy Szürkeszemű lekapott a polcról néhány banánt, vagy odanyújtott Lánynak egy virslit, az meg lehunyt szemmel, gyönyörteli mosollyal harapott bele, fejcsóválásra késztetve a kisvárosi szupermarketek tisztes elárusítónőit.

A Lány csak később jött rá, hogy Szürkeszemű volt az egyik legmerészebb és játékosabb szeretője, mindig és mindenről eszébe jutott valami, még az angyalhajról is a karácsonyfán. Az ágya nagy, plüssel borított kockákból állt, amik néha szétcsúsztak, ők meg paplanba-lepedőbe-egymásba gabalyodva kikötöttek a padlón. Egyszer a Lánynak sikerült annyira berúgnia, hogy úgy érezte, komoly nehézségeket okozna kimászni a kádból a közös fürdés után, mire Szürkeszemű ölbe kapta és bepakolta az ágyba – a Lány valamiért rettenetesen romantikusnak találta mindezt.

Hideg tél volt – amikor hazafelé sétált, a hó csikorgott a lába alatt, a házak sziluettje mögött meg ott derengett a hajnali ég. A Szürkeszemű akkorra általában hullafáradt volt, de Lány a világért sem engedte volna el neki, hogy kikísérje az ajtóig. Soha nem csókolta meg – a Lány egy ideig elvárta volna, aztán elfogadta úgy, ahogy volt, akkoriban nem volt szokása többet kérni bárkitől is, mint amennyit magától adni akart. Aztán mire tavasz lett, a Szürkeszemű eltűnt az életéből, Lány meg sétált a városban, a langyos szél porfelhőket sodort, csikorgott a foga alatt, és rongyosra hallgatta a Gipsy Soundclash-t, ami azokban az időkben még kazettán volt meg. Őrizte azt az éjszakát, mint bizonyítékát, hogy ilyen történésnek helye van a valóságban – olyankorra, amikor nem lesz, aki beengedje éjjel anélkül, hogy bármit is kérdezne.