Magánügy: a veszekedésetek ugyanúgy, mint a tegnap esti szeretkezés, vagy az a tény, hogy mindig az előszoba kellős közepén hagyja a cipőjét. De mielőtt elvonulnál csendben szenvedni, gondold végig még egyszer. A hálószobatitkokról, érzelmi szennyesről és úgy általában, a magánügyekről alkotott felfogás változóban van, és itt persze a blogokról is beszélek, de nemcsak.

Képzeld el például, hogy 51 éves, elismert francia művésznő vagy, de ez még nem ment meg attól, hogy a pasid kirúgjon. Kissé furcsának találod a szakítólevelet, úgyhogy véleményezteted a legjobb barátnőddel. És miközben hallgatod, milyen okosakat mond, eszedbe jut, hogy több szem többet lát – és elküldöd az ominózus irományt még százhét embernek. Van köztük szerkesztő, színész, keresztrejtvény-készítő, ügyvéd és Talmud-szakértő. Szépen összegyűjtöd, ami született, aztán kiállítod.

Vigyázz, mit mondasz Sophie Calle-nak

Sophie Calle megoldása vitathatatlanul hatékonyabb, mint leinni magad. „Egy hónap múlva jobban éreztem magam. Működött, a projekt helyettesítette a férfit” – mondta a művésznő. Ráadásul az egésznek a levél utolsó mondatát adta címül: Vigyázz magadra. Szerencsétlen flótás biztosan kiagyalt volna valami fantáziadúsabbat, ha végiggondolja, hogy nem akárkinek ír szakítólevelet.

Sophie Calle egyik projektje abban állt, hogy idegeneket hívott az ágyába – aludni, közben pedig lefotózta őket, és megkérdezte, mikor pisiltek be utoljára. Amikor megtalálta az utcán egy ismeretlen noteszét, megkeresett mindenkit, akinek a címe szerepelt benne, és megkérte őket, meséljenek a notesz tulajdonosáról. Az eredményt természetesen közzétette, amikor pedig a notesz kibeszélt tulajdonosa azzal állt bosszút, hogy egy aktképet közölt Calle-ról, a művésznő határozottan élvezte a helyzetet. A szakítólevél szerzője egyébként tudott a projektről – nem nyerte el a tetszését, de nem igazán volt, amit tennie ellene.

Amikor 1985-ben cserbenhagyták, Sophie Calle valami hasonlót csinált. Több embernek elmesélte a történetet – ami magában sem semmi: a művésznő Japánban töltött három hónapot, és hazafelé jövet Indiában kellett volna találkoznia a szeretőjével. Amikor felült a repülőre, kapott egy smst, miszerint a kedvese kórházban van. Később kiderült, fele sem igaz – a pasi egyszerűen összejött valaki mással. Nos, ezt mesélte el Calle, és cserébe arra kért mindenkit, számoljanak be saját legrosszabb pillanataikról. A mű annyira durvára sikeredett, hogy alkotója csupán húsz évvel később mutatta meg a közönségnek.

„Szerelem, élet és halál – a művészek mindennapi alapanyaga. Szórakoztat, amikor az emberek megkérdezik: nem zavar, hogy közszemlére teszed a magánéletedet? Azt válaszolom, hogy ha kihagyod a magánéletet, le kellene mondanod minden költészetről. Victor Hugo, Baudelaire és Verlaine is az érzelmi életükből merítettek” – szól Sophie Calle hitvallása.

Szűzből szexistennő

Nekem erről rögtön George Sand jut eszembe, akinek hosszú, viharos afférja volt – többek között – Alfred de Musset-vel. Vagy húsz évvel azután, hogy szakítottak, Sand fogta magát, és írt magukról egy könyvet Elle et lui címmel. Alfred de Musset egy éve halott volt, de ez csak olajat öntött a tűzre, a kritikusok azzal vádolták, hogy bemocskolja a halott emlékét, Paul de Musset pedig, az elhunyt öccse, megírta a visszavágót Lui et elle címen. Szerencsére sokkal kevésbé ment neki az írás, mint Sandnek. Louise Colet, Musset (a szerető) barátja írt egy harmadik könyvet, ezúttal Lui címmel. Akár a filmeknél, itt is a harmadik rész a legunalmasabb.

Pletykás kedvű írók közelebb is születtek. Mircea Eliade írt egy könyvet szeretőjéről, Maitreyi Deviről Maitrey címen, ám a hölgy megsértődött és visszavágott a Nem hal meg című kötetében. Igaz, nem siette el: a válasz több mint négy évtized múltával érkezett. Egy indiai hölgy azt írta erről a könyvről egy fórumon: a kolonista előítéletektől átitatott Eliade „tantrikus istennő-karikatúrát rajzol Maitreyi-ről, szűzből szexkirálynővé változtatja”. Eliade mentségére szolgáljon, mindössze 23 éves volt, amikor a 16 éves Maitreyi-jel összeismerkedett

Vagy ott van Anaïs Nin, aki 150 kötetet írt össze a szexuális életéről, igaz, naplóként, de ez mit sem változtat a tényen, hogy számtalanszor inspirálódott ebből a nyersanyagból a novelláiban és regényeiben. Nin csak tudta: kurtizán volt Párizsban, később egy csapatnyi meleg művész tyúkanyója, harminc évesen ágyba bújt a saját apjával, végül Los Angelesben beállt harcos feministának. Szeretőjével, Henry Millerrel közös megélhetési forrásuk az erotikus történetgyártás volt. Időközben összekeveredett Miller feleségével, majd regényt írt hármukról Henry és June: Anaïs Nin cenzúrázatlan naplójából címmel. Közben Nin maga is férjes asszony volt – nem mintha ez bármelyiküket is zavarta volna, leszámítva persze szegény Hugót, a férjet.

És engem ki alakít majd a filmben?

Könnyű nekik szennyest teregetni, ők művészek voltak. A hétköznapi ember fogja magát, és blogot ír. Adott például egy brit lány, aki szeret kefélni, sőt mitöbb, mindenről a szex jut eszébe, és minderről szeret álnéven beszámolni. A Girl with a One-track Mind szerzőjének egy ideig sikerül is megőrizni az anonimitást, aztán a The Sunday Times közbeszól, és könyörtelenül leleplezi Abby Lee-t. Tulajdonképpen Zoe Margolisnak hívják, és segédoperatőr. Okosabbak lettünk? Ugyan.

Abby viszont adott pillanatban nagyon felháborodik, nem is annyira a leleplezés tényén, hanem az újságtól kapott levél hangnemén. Szó ami szó, a riporternő cseppet sem kedves, és nem egészen tiszta, hogy egy leleplező riportba miért kell Abby-Zoe anyukáját belekeverni. De minden jó, ha a vége jó, a napló megjelenik könyv formájában, Abby pedig azt mondja, a barátai „támogattak, ahogy a családom is. Azon aggódtam, hogy a volt pasijaim hogyan reagálnak majd, amikor felismerik (sokkal visszafogottabbnak feltüntetett) önmagukat a könyvben, de ők is melegen fogadták. Sőt, volt aki megkérdezte, hogy ki fogja őt játszani a könyvből készült filmben.”

Monokiniben írni

És ha a szexuális életüket kibeszélő nőknél tartunk, Catherine Millet-t nem lehet kihagyni. Igen, ő írta azt a bizonyos Catherine M. szexuális élete című könyvet. Otthon, Franciaországban Millet elismert művészettörténész, ami persze szakmai körökben még pikánsabbá teszi a történetet. A hölgy olyan hűvösen és olyan részletességgel számol be többtucat aktusról, mint ahogy a nénik elmesélik különböző műtéteik történetét. Millet negyvenkilenc szeretőjére emlékszik legalább arcról, a többi néhány ezer (ha hihetünk neki számok terén) homályba vész. Nem csoda, ha hátulról szereti a legjobban. A férje pedig – Jacques Henric, avantgárd költő és író – megírta Catherine M. legendáit, megspékelve némi pucér fotókkal is, de ebből már nem lett bestseller.

Kissé olyan, mint ami annó a fürdőruhákkal történt. Először a nők csak tetőtől talpig beburkolva mártózhattak meg a tengerben, aztán rövidült az ancúg térdig, aztán combtőig, aztán nem maradt belőle csak egy-egy vászoncsík alul-felül. Most meg a svéd csajok amiatt protestálnak, hogy miért nem engedik őket monokiniben uszodába járni. Az egész annak függvénye, hogy hová csúszik ki az exhibicionizmusunk, illetve toleranciánk határa. Valahogy nincs kedvem monokiniben járni uszodába, és arra sem vágyom, hogy a többi nő mellei az orrom előtt himbálózzanak. De lehet, hogy egy szép napon kénytelen leszek megbarátkozni a dologgal.