Álom
A nyolcadik év kezdetén valaki megint felbukkant, aki az ő nevét viseli. Álmomban korrigálok: az eredetivel találkozom, beszélgetek. Amúgyis akartam volna. Következő éjjel meglátogat – hét éve nem volt nálam –, morcos, nem hagyja, hogy a szemöldökét csókolgassam. Rákérdek, szemérmes, elszánt lesütött szemekkel vádol: nagyon sokat kívánt, és én mégsem mentem el soha. Vallok én is, ugyanazt. De hát most itt vagyunk, nem erre vártunk, folytassuk hát a történetet. Tegyük meg azt, amit mindig is szerettünk volna, ami nélkül nem tud nyugvópontra jutni az életünk. Kicsit erőltetett, de mindketten akarjuk, elkezdjük, nem érdekel semmi, tudjuk, hogy ez az utolsó esélyünk. Csak a családtagok ne lennének most itt, próbáltam lerázni őket, elszántan apropózok; aztán magunk voltunk, készülődtünk, de az eszközök sehogy sem álltak kézhez; aztán megint nemkívánatos emberek, akiktől meg kell szabadulni, és megint, és megint. Ő meg vár rám, felizgulva, szemrehányóan, szinte durván, félmeztelenül. Én szomjasan és kétségbeesetten az akadályverseny sűrűjében. – Amikor felébredtem, lázas voltam.
Erről az álomról akartam írni, de éberen már nincsen görcs, nincs jelentése, csak az önelemző gondolat. Egy folytatás reménye?
A történet. Még a mitikus időkben kezdődött egy ölelésben, amely azt mondta nekem, hogy ezzel az emberrel leélném az életemet. Borostáival simogatott, talpunkkal játszottunk, gondfeledtek voltunk, mint a gyerekek, de ő férfiként vigyázott arra, mi történik, ha véletlenül a mellére téved a kezem. A csókja, az érintése olyan volt, mint az első, megértettem, milyen az első csók, ezt választottam elsőnek. A karja kemény, sima és hideg, mint a márvány, hetekig éreztem a derekamon. Pedig reggel már rés támadt az összhangon. Utána ibolyát evett a tenyeremből, de már nem feküdtünk egymás mellé.
Sokáig azt sem tudtam, hogy él-e. Én makacsul próbáltam, nehéz volt. Minden újabb cáfolatig hittem, hogy túl vagyok rajta. De a motívumkísértetek úgy háborítottak, mint egy regényben. Egy szép napon valaki azt állította, hogy ő. Kikerekedett a szemem: ugyanúgy keresztelték őket. Végül útrakeltem, hogy lássam, mi lett az eredetivel. Várt rám, mellé feküdtem, végre otthon és végre nőnek éreztem magam. Nem sokat kaptam a régiből, de kaptam az újból is, nőttünk közben mind a ketten. Játszottam a testével, csókoltam, finoman, lopva, megébredt, csókolt ő is, nem válogatott az ajkaimban, illetve igen, boldog voltam, hogy van férfi, akinek mindent szabad. De aztán megint kiderült, hogy mégsem. Ismét nem fejeztük be a történetet, a legfontosabbra nem vállalkoztunk. Az elkövetkező hetekben nem éreztem semmit, a karját sem a derekamon. A hiánya feküdt minden este mellém, hetekbe tellett, míg megtanultam aludni nélküle.
Utána még tudtuk sokáig, hogy mindketten élünk, a történet kérte a befejezését, a nő csonka élete kérte kiegészítését, a férfit. Szenvedések, féléves mosolyszünetek, más szerelmek, kétségbeesett kísérletek, hazugságok hátterében a vágy újabb és újabb hullámai ostromoltak bennünket, és ha éppen erősebb volt nálunk, a telefon és az internet hidat vert közénk. Várt rám továbbra is, várta a közelségemet, az internetezést otthonról. Már a távolságot is majdnem kiiktattuk, már azon voltunk, hogy nem kell telefon, nem kell net.
De lett, otthon = a történet vége. Arra volt jó az első nap, hogy beszéljünk magunkról őszintén, csúnyán, rosszul, hang(súlyok) és gyöngédség nélkül. Arról, hogy a sok idő kioltotta a vágyat, azt a vágyat, ami megint épp tetőpontján volt. Azóta nem lehetséges több vágy, több remény, ne kérje senki a Messenger-címemet. Hónapokig néztem a testemből kikívánkozó csontokat, sehogy sem tudtam visszahízni. Még látni akartam, egyszer, még reméltem, és aztán eljött. Szeretett. Végre eljött. Néztük egymást egy kocsmaasztal mellett, a régi fények, a régi idők emléke a szemünkben, Testünket gúzsba kötötte az érintés túlcsorduló szomja. A fájdalom, hogy végre, most már, idegenek lettünk. És szomorúak.
A hetedik év végén.
mennyire igaz…. en is egy ilyen se veled, se nelkuled kapcsolatban vagyok mar harom eve. en sehogyansem tudok szabadulni, lehet nem is akarok, pedig tudom, hogy ha egyutt lennenk, akkor se lenne jo. szenvedek ha latom ot, szenvedek ha nem… de megis nagyon felek attol az idotol, amikor “Néztük egymást egy kocsmaasztal mellett, a régi fények, a régi idők emléke a szemünkben, Testünket gúzsba kötötte az érintés túlcsorduló szomja. A fájdalom, hogy végre, most már, idegenek lettünk. És szomorúak.”
Igazából csak két erotikus történet van: a férfi a testet érzékeli/figyeli, az övét, és a másikét, a nő meg az érzéseket, az övét és a másikét.