A rossz kislány fél órával később érkezett, mint én. Jól szabott bőrkabát volt rajta, a fején a kabáthoz illő kis kalap, a lábán térdig érő csizma. A retikülön kívül egy aktatáska is volt nála, benne annak a modern művészeti kurzusnak a könyvei és füzetei, amit, mint később elmagyarázta, hetente háromszor látogat a Christie`s-en.

Rám se nézett, csak egyetlen pillantással felmérte a szobát, és elismerően, jóváhagyóan bicentett. Amikor végre kitűntetett a tekintetével, én már a karomban tartottam és vetkőztettem.

– Vigyáz – figyelmeztetett. – Ne gyűrd össze a ruhám.

A lehető legnagyobb óvatossággal meztelenre vetkőztettem, és közben, mint becses, egyedülálló holmikat sorra szemügyre vettem minden egyes ruhadarabját, amiket levettem róla, áhítatosan megcsókoltam a bőre minden szemem elé táruló centiméterét és belélegeztem a testből áradó könnyű, parfümillatú aurát. Az ágyékán most egy pici, alig látható sebhely volt, mert időközben megoperálták vakbéllel, s a szeméremszőrzete gondozottabb volt, mint azelőtt. Vágyat, megindultságot, gyengédséget éreztem, miközben az ágyékát, az illatos hónalját, a hátgerince ingerlő csigolyáit és magasan álló, bársonyos farpofáit csókolgattam. A boldogságtól félőrülten, hosszan csókoltam kicsiny melleit is.

– Ugye emlékszel még rá, mit szeretek, jó kisfiú – sugta a fülembe végül.

És meg sem várta a válaszomat, hanyatt feküdt, szétnyomta a combját, hogy helyet csináljon a fejemnek, s jobb karjával letakarta a szemét. Éreztem, hogy jobban és jobban távolodik tőlem, a Russell Hoteltől, Londontól, hogy minden figyelmével és olyan erővel, amit még soha, semmilyen nőnél nem tapasztaltam, a maga magányos, személyes, önző gyönyörére koncentráljon, amit az ajkaim megtanultak fakasztani benne. Nyaltam, szürcsöltem, csókoltam, gyengéden harapdáltam parányi nemi szervét, éreztem, hogy megnedvesedik és megremeg. Csak nagyon sokára elégült ki. De milyen örömteli és izgató volt hallani és erezni, ahogy dorombol, ahogy ringatja magát, ahogy elmerül a vágy szédületében, amíg aztán nagy sokára, egy hosszú nyögés tetőtöl talpig megrázta a kis testét. Gyere, gyere, suttogta fuldokolva. Könnyen be tudtam hatolni és olyan erővel öleltem át, hogy kibillentettem az orgazmus okozta ernyedségből. Feljajdult, vonaglott, próbált kiszabadulni a testem alól, közben azt nyögte: Szétlapítasz.

Szájára szorított szájjal kérleltem:

– Egyetlenegyszer az életben mond, hogy szeretsz, rossz kislány. Még ha nem is igaz, mondd ki. Tudni akarom, hogy hangzik a szádból, csak egyetlenegyszer.

Később, amikor befejeztük a szeretkezést s meztelenül beszélgettünk a sárga matracon, s én a mellét, a derekát simogattam, a szinte láthatatlan sebhelyét csókolgattam sima hasán, s a köldökére tapasztottam a fülemet, hogy kihallgassam testének mély morajait, megkérdeztem, miért nem tett kedvemre, miért nem mondta ki azt a kis hazugságot a fülembe. Talán nem mondta már ki annyiszor, annyi férfinak?

– Éppen azért – vágta rá azonnal és könyörtelenül. – Én azt, hogy Szeretlek, még soha nem mondtam ki úgy, hogy éreztem volna. Senkinek. Ilyesmit én csak hazugságbl mondtam. Mert én soha sem szerettem senkit, Ricardito. Minden férfinek hazudtam, mindig. Azt hiszem, te vagy az egyetlen ember, akinek sohasem hazudtam az ágyban.

Mario Vargas Llosa: A rossz kislány csínytevései. Fordította Szőnyi Ferenc. Európa, 2007.