Fekete

A földalatti járatok síkos, hideg,
vízlakta éve volt,
pedig megláttalak és megszerettelek.

Ha fa voltam, a lombom mocsárba hajolt,
elúszott az erőm,
gondoltam, majd a szerelem mindent megold.

Kavics-záporban álltam, csupasz dombtetőn,
hunyorgott rám az ég:
hát mit akarok, van még szívem, szemfedőm,holdam, napom, csodám és közhelyem elég,
hova is gondolok,
pont ez a lényeg, ez a sajgó semmiség,

ez a hiányzó részlet, égető, konok
képzelet-tömkeleg –
ettől leszünk oly meghatóan boldogok.