Mert így kezdődnek a dolgok, ugye. Az ember először fehér, aztán belepirul, aztán belefeketedik és meghal, és kezdődik minden előlről. Persze, a fehér is lehet ártatlan fehér, izzó fehér, ködfehér vagy tojásfehér – vagy éppen falfehér, mint én, valahányszor erotikáról kell beszélni.

Ez valahogy úgy van, mint az írással: ha mernék nyíltan beszélni, akkor nem írnék verset, mert egyszerűen elmondanám, miről van szó, és kész. De nem lehet elmondani, mert éppen az az erotikus a dologban, hogy nem mondod el, nem mutatod meg, nem nyilvánítod ki, nem árulod el, csak épp egy kicsit, csak épp annyit, hogy valaki másnak beinduljon a képzelete tőle. Például:

Nekem ezektől a részletektől eléggé beindul a képzeletem, azért is örökítettem meg őket. Lehet, hogy ez itt csak hó meg jég meg néhány száraz fűcsomó. Jaj, dehogy. Ez itt a gyötrelem meg a paradicsom ígérete meg az isteni megnyugvás. A sötétség és világosság termékeny küzdelme, a homály és a megtisztulás bonyodalmas ösvénye illetve a napfoltos, csendes meztelenség. Vagy egy sor más dolog, látja, akinek szeme van hozzá. Biztos veled is megtörtént már, különösen ősszel, amikor csupa különféle szalmaszín terpeszkedik a dombokon, hogy Kolozsvár és Aranyosgyéres között a vonatablakon kibámulva arra gondoltál, de jó volna ezt a gyönyörű, szelíd, hullámzó testű földet megsimogatni, ha lehetne. A legjobb az egészben, hogy lehet. Amikor eszedbe jut a dolog, már meg is történt. A többi csak „bizonyítás”. Kicsit olyan, mint Isten létének objektív bizonyítékait követelni. Persze, nem azt mondom én itt, hogy egy kiadós hancúrozás nem éri meg a fáradságot. Csak azt, hogy gyakran egy tekintetben vagy egy kósza érintésben sokkal nagyobb gyönyör lakozik. Hát, valahol itt kezdődik az erotika.